Szülői értekezlet otthon – szösszenet az elmúlt 3 hétről

Talán néhányan kíváncsiak rá, hogy a nagy családi megbeszélésnek mi lett az eredménye, ezért nagyon röviden leírom. A történet (v)eleje egy korábbi cikkemben olvasható.

A rossz családi közérzetet kiváltó csúnya beszéd, agresszió gyakorlatilag eltűnt. Na jó, néha azért férfias erőbedobással kiáll igazáért 3 éves kisfiam, de a látszólag ok nélküli verekedés megszűnt. Én már önmagában ettől nyugodtabb vagyok, így alig-alig akadok ki. A lányaimat hallom néha, egymást arra figyelmeztetik, hogy “tudod, azt kértem tőled, ezt ne csináld”. És láss csodát, nem folytatja tovább a delikvens a nem kívánatos cselekvéssort. Azóta jófej anyuka is lettem, mert a vasárnapi ebéd után megengedem, hogy tévézzenek egy kicsit, amíg én elmosogatok. Egyébként kérvényezni fogom a változtatást, hogy mosogatás után kezdjük, mert bevallom, én is szívesen punnyadnék néha egyet a TV előtt.

A nagylányomat nagyon magabiztossá és kiegyensúlyozottá tették a történtek. A szülői értekezlet az ő ötlete volt. Többször visszajeleztük az apukájával, hogy nagyon büszkék vagyunk rá emiatt (is). Azóta megint van kedve a “kicsikkel” együtt játszani, vagy “nagylányosan” bevágódni az ágyába egy könyvvel. Szóval élheti a kiskamaszok útkereső, kisnagylányos életét.

A középső kislányom hihetetlen empátiája és segítőkészsége ha lehet, tovább fokozódott. Nyugodt, mert a sok anya-energia pocsékoló konfliktus-beavatkozások megszűntek. Van idő sokat beszélgetni, játszani, vagy épp csendben visszavonulni. Neki erre van igénye.

A kisfiam itthon volt 1 hétig betegállományban, és az ötödik napon bejelentette, hogy rossz anya vagyok, mivel soha nem nézhet sokat tévét. Na, akkor elővettem a rendkívüli pedagógiai érzékem (hisz az ereimben többgenerációs pedagógus vér csörgedezik), és a következőt találtam ki. “Oké, de akkor egész nap a tévét bámulod. Nem olvasunk, nem kirakózunk, nem beszélgetünk. Enni, inni persze adok, biológiai szükségleteket kielégítek. A nagyon jófej és elfoglalt anyukák ezt csinálják.” Bár én nem vagyok nagyon elfoglalt, de gyorsan nekiálltam néhány régóta halogatott dolgomnak. És ijesztő, hogy milyen könnyen ott lehet felejteni a gyerekeket a képernyő előtt! Mert amúgy tényleg jobban lehet haladni, ha nem kell “elképzelni és nézni és figyelni és válaszolni” folyton.  Hát másfél órát nézte a dvd-t a kis beteg, aztán minden baja volt. Az esti fürdés után meg bejelentette, hogy azért jobb, ha olvasunk összebújva, meg a monszterháj kirakóval szórakozunk jó sokáig. Azóta nem beszélt a tévézésről, és úgy érzem, mégis csak jó anyának tart. Legalábbis a sok ölelgetésből, csimpaszkodásból erre merek következtetni. (Ismerjük a kísérletet a kismajmok és a vasanya/szőranya viszonyáról.)

A férjemnek vizsgái vannak – őt kihagyjuk ebből e fejezetből. De mindenesetre nagyon büszke a gyerekeire, ezt egyre gyakrabban mondja is nekik, és egy rövid pozitív visszajelzést még én is kaptam nevelési elveimet illetően.

Alapvetően sokkal kiegyensúlyozottabb, vígabb az egész család, bár előtte sem voltunk azért nagyon labilisak és szomorúak – csak néha.

Aki teheti, próbálgassa otthon, szűkebb és tágabb környezetében a nyílt, toleráns, empatikus, értő-érthető kommunikációt. Akár még a világbékét is megcélozhatjuk együtt!

Rugalmasodó személyiségem

Azt hiszem, az elmúlt napokban  az asztalosokon kívül nem sok mindenkinek szóló írást tudtam volna kiadni magamból. Beépített szekrényt és monumentális könyvespolcot gyártottunk a férjemmel. A munka mondhatni lassan haladt a 8 órás munkahely mellett, nehézségek ugyebár mindig adódnak, és persze a rutin hiánya sem segítette elő a bútorok elkészültét. De meglett, szép lett, örülünk neki, azóta nagy társasozás, olvasás zajlik a dolgozószobában, pihe-puha szőnyegen (mely az alsó szomszéd idegrendszerének kímélése céljából került sok lépéshang-gátló anyaggal a parkettára).

És most végre arra is jut időm, hogy magamba nézzek. Hogy is bírtam én ki az elmúlt heteket? Mindenütt felfordulás volt, a legfelső divat szerint öltöztem, azaz, amit a kanapén legfelülre tettem a ruha halomra… De megállapíthatom: Nagyon jól bírtam! És ez annak köszönhető, hogy kissé (vagy nem is kissé) merev személyiségem az elmúlt hónapokban, években sokkal rugalmasabbá vált. Mert ugye amikor valaki merev személyiség, azt nehéz magunkon észrevenni, de amikor már majdhogynem rugalmas, akkor feltűnik, hogy úristen, milyen voltam. Olyan voltam, ha valami nem a megtervezett időpillanatban történt, kibillentem egyensúlyomból, elment a kedvem a legizgalmasabb dolgoktól is. Olyan voltam, hogy ha elterveztem, hogy pontosan mi-mikor-hogyan lesz, nagyon haragudtam arra, aki keresztül húzta számításaimat. És nagyon szerettem másokat vádolni, ha valami nem úgy alakult, ahogy “kellett volna”, mert tönkretették a tökéletességem látszatát. Nehéz egyébként ezzel együtt élni. Ha elhatároztam, hogy lazulok, a körülmények mindig úgy adódtak, hogy akkor pont biztos nem lehetett lazulni. Legalább is ezt bizonygattam magamnak. Szeretem a ragyogó tisztaságot, lehetőleg tökéletes fertőtlenítéssel – a bacilusok és gombák miatt (ugyebár). De kiderült, így sem lett semmi bajunk, hogy most nem volt minden tökéletes. (Bár azért most élvezzük a tisztaságot és rendet.)

Ma még egy nagyon fontos felismerést tettem. Ma van a kislányom névnapja. Délelőtt sütöttem, főztem, büdi tornaruhákat mostam… És amikor felmentem a kis ünnepelt szobájába, ott ült egyedül, szomorúan, mert a testvérei együtt készítették neki a meglepetést, top secret-ben, én szintén az ünnepi menüt titokban gyártottam, apa pedig az informatika zh-ra készült. És rájöttem, hogy ezen sürgősen változtatni kell! Jön a karácsony, ami, ha visszagondolok az előző évekre, hasonló hangulatban szokott telni. Nehéz túllépni önmagamon, mert azt hoztam otthonról, hogy tökéletes vacsi tökéletes tisztaságban, angyalkák által hozott karácsonyfa – ekkora lakásban nagy rafináltság kell hozzá. Szeretném magam készíteni a vacsorát – főként, hogy a legnagyobb lányom szerint én csinálom a legjobb halrudat. 🙂 A karácsonyi varázst eloszlatni kicsi gyerekekkel nem lehet. Piszkos ablakra hogyan is lehetne karácsonyi díszeket tenni?… Szóval, akkor min lehet lazítani? Javaslatokat privátban várok!

Összességében engem nagyon stresszelnek az ünnepek. Túl jóra akarom őket, mely természetesen tükrözi tökéletes háziasszonyságom, anyaságom, feleségségem… Illetve nem is biztos, hogy túl jóra, hanem olyanra, mint gyerekkoromban volt – melyek ugyanúgy kudarcba fulladtak. És itt jön be, hogy azok a minták, amelyeket hozunk magunkkal, van, hogy segítik, és van, hogy megnehezítik az életünket. Erre sem egyszerű rálátni!

Úgyhogy rugalmas személyiségem most ismét próbára tehetem a következő időszakban. Amúgy már jól kezdődik az adventi időszak. A narancskarikákat ma feltettem a radiátorra kiszáradni. Éljen! Az adventi koszorú-alap lekerült a padlásról. Szintén éljen! A gyertyákat tavaly nem égettük el, mert kissé csálén voltak a koszorún, és folyton lefolyt a viasz a legszebb terítőre. Így jobb híján… Szóval alakulnak a dolgaim itt a rendezett könyves polc előtt a pihe-puha szőnyegen. Ráadásul van az a bizonyos egész életen át tartó személyiségfejlődés az elakadásaival, megtorpanásaival, és azokkal a bizonyos emelkedőkkel, lejtőkkel, meg folytonos vonalakkal.

 

Szülői értekezlet otthon

Az elmúlt napokban gyakran éreztem, hogy mind anyaként, mind szakemberként kudarcot vallottam. A 3 éves kisfiam rengeteg nagyon trágár szót sajátított el az oviban, rettenetesen verekedős lett. A szomorú az a helyzetben, hogy képtelen voltam jól reagálni ezekre a dolgaira. Mélyen elutasítom az agressziót, de mégis úgy üvöltöttem vele, mint aki nincs magánál. Kettőnk nem túl hatékony kommunikációja természetesen csak gerjesztette önmagát (megállás nélküli hiszti, üvöltés, csapkolódás, sírás, lelkiismeret-furdalás, mélylevegő – nem segít…), végül kiterjedt az egész családra. Már arra a következtetésre jutottam, hogy teljesen hiteltelen vagyok, amikor az érthető-megértő kommunikációról beszélek, hisz nálunk sem működik. Hiába teszek a három gyerekemért nagyon sokat,  minden helyzetben próbálom megérteni őket, segítek megoldási lehetőségeket találni, igyekszem jó példát mutatni, semmit sem ér. És ekkor történt valami, ami erőt adott a folytatáshoz, ahhoz, hogy ismét boldognak érezzem magam…

Egy kiírást találtunk a férjemmel a konyhaajtón: Szülői értekezlet, vasárnap 11 óra.

Ezt az üzenetet a gyerekeink tették ki. Nagy izgalommal mentünk a szobájukba, ahol a tanuló asztalt körberakták székekkel, papír, toll előkészítve. 9 éves kislányom pedig felolvasta, hogy neki melyikünkkel mi a baja mostanában, mit kér, hogy min változtassunk. Arra kért mindannyiunkat, hogy mondjuk el mi is a problémáinkat, kéréseinket. Majdnem egy órán keresztül tudtunk beszélgetni, megoldásokat ajánlani önmagunkat, egymásnak. A 6 éves kislányom és a 3 éves kisfiam is el tudta mondani, mit úúúútál, ha teszünk, és mit szeretne kérni, hogy jobban érezze magát. Mi felnőttek is felvállaltuk érzéseinket, kéréseinket, hibáinkat. (Külön köszönet érte a férjemnek!) Nem kerültünk még soha rossz, kellemetlen helyzetbe a párommal, ha beavattuk gyerekeinket az érzéseinkbe. Inkább mindig őszinte megértés fogadta őket. Sosem csökkent a tekintélyünk miatta (a férjem szerint azért, mert nincs).

Döbbenetes érzés volt, hogy ilyen kicsik ennyire konstruktív beszélgetésre képesek. Ráadásul úgy, hogy a lányok az egyre rosszabb családi “klímára” így reagáltak. Önmaguktól, beszélgetéssel, őszinte önfeltárással javítottak a kialakult helyzeten -, a probléma megjelenése után nagyon hamar. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy az idő csak ront a feszült helyzeteken. Nagyon hálás vagyok nekik ezért, és azért, hogy vannak. Tőlük tanultam önmagamról a legtöbbet, ők tartják nekem a legőszintébb tükröt – amibe néha nagyon fájdalmas belenézni. És habár az egész világra nem lehetünk hatással, a szűkebb környezetünk lelki jóllétét, a család békéjét nekünk kell megteremtenünk. Nap mint nap, újra és újra. Ki kell fejeznünk bánatunkat, problémáinkat, igényeinket, elvárásainkat, örömünket, tiszteletünket – a gyerekeink felé is. (Két hét kihagyás után) újra hiszem, hogy ez működik.

“Peace” mandala by Soozie Wray