“Fontosnak tartom, hogy mindannyian azzá válhassunk, ami számunkra leginkább megfelelő, leginkább boldoggá tesz. Ehhez meg kell találnunk saját céljainkat, és harmóniába kell ezeket hoznunk lehetőségeinkkel.” 7 éve írtam ezt honlapom létrehozásakor, amolyan impresszumként. (Kínszenvedés volt, ahogyan az informatika vívmányaival küzdöttem.)
Tényleg lehet valami a 7 éves ciklusokban, mert most ismét eljött az idő, hogy újra megkeressem önmagam. Sodródtam az árral, a koronavírussal, a gyászfolyamatok sokaságával, az emiatt átélt bizonytalanság-érzéssel, mely önmagam alul-értékelésében csúcsosodott ki. De jó úton haladok, hogy újra találkozzak a valódi énemmel, azt érzem. Elengedtem azt, ami nem tett kiegyensúlyozottá, és szinte egyik napról a másikra ihletett állapotba kerültem. Ez számomra nagyon fontos. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel. 2 éves kitérőt tettem egy rendkívül érdekes világba, ahol nagyon sok megtapasztalásom volt olyan emberekkel, akiket sokan megvetnek. Én mégis emberként tudtam őket elfogadni, mert bebizonyosodott, hogy minden körülmények között segíteni szeretnék jobbá tenni mindenkinek azt az élethelyzetet, amely aktuálisan nem jó számára.
A barátaim, ismerőseim meglepődtek 2 éve, hogy hová megyek dolgozni, ufónak tituláltak. 🙂 Most bátornak tartanak, hogy eljövök onnan, és újra a magam útját járom. Pedig ez nem bátorság! Az idézett mondathoz képest annyi változott bennem, hogy a lehetőségeket részben magunknak kell megteremteni. A gyerekektől kaptam egy könyvet névnapomra, melynek címe: Miért érzem magam kevésnek? – Küzdd le az imposztorszindrómát! (Külön bejegyzést megér, hogy ha már a tinédzser lányaim ezt látják belőlem, milyen lelkiállapotokban lehettem az elmúlt időszakban, és ez milyen hatással lehet rájuk…) Szóval a könyvből jöttem rá, hogy sokszor a szerencsére, meg a hátteremre, környezetemre “fogtam”, hogy ha jól alakultak a dolgaim. Ami részben igaz is, mert nagyon szerető és támogató közegben élek mindig. De az olvasás során átgondoltam, hogy mennyi erőfeszítést tettem, milyen sokszor győztem le saját határaimat, melyeknek hatására sikerült fejlődnöm, elérnem egy-egy célt. Tehát a lehetőségeket tulajdonképpen magamnak teremtettem meg. Úgy hiszem, erre mind képesek vagyunk, amikor elérkezett az idő, hogy változtassunk, lépjünk. (Pici önfeltárást teszek ismét, mint a régi bejegyzéseimben: a mi családunkban nem volt divat a változtatás, inkább a tűrésre voksoltak családtagjaim. Önreflexióm: néha túl hamar, túl korán lépek tovább. De most ezen is dolgozom.)
És hogy miért is írok végre újra? Azzá szeretnék válni, ami boldoggá tesz. Szeretném folytatni az önmegismerést segítő csoportfoglalkozásokat, a gyerektáborokat, az egyéni művészetterápiás foglalkozásokat, a pályaorientációt… És mint említettem, ihletett állapotban vagyok, szóval ezernyi új ötletem van, melyekről írok hamarosan!
Addig is álmodjunk nagyokat! Üdv mindenkinek: Eli
Mostanra kimenekültem…
alkosdmegmagad 