A munkahelyi konfliktusok néha megoldhatatlannak tűnnek. Hiszen egy munkahelyen sajnos ritkán vannak egyenlő erőviszonyok. Ezalatt nem csak a főnök – beosztott viszonyát értem, hanem az elméletileg azonos szinten elhelyezkedők helyzete sem egyenrangú: valaki valakinek a valakije, valaki azt hiszi, hogy ő több, mint a másik, mi magunk nem sugározunk kellő magabiztosságot, melyet mások kihasználnak…. Ebből adódóan nehéz (lehet elkezdeni) működtetni azt a fajta kommunikációt, melyről általában írni szoktam.
A munkahely-váltás ugyan sokféle okból, de nehézséget jelent. Lehet ez az ok az életkor, az élethelyzet, a szaktudás specializációja, az alul- vagy túlképzettség, a nyelvtudás hiánya, az adott régió munkaerő-piaci helyzete… Ezer oka lehet annak, hogy valaki nem mer, vagy nem tud munkahelyet váltani. Így más stratégiát kell választani ahhoz, hogy azt a napi 8-12 órát túléljük. De jó-e az, ha csak túlélni akarjuk? Ez is kinek-kinek az egyéni habitusán múlik. Bár megsúgom a véleményem: nem, nem jó, ha csak túléljük. Túl sok időt töltünk munkával egy napon belül, és úgy általában egész életünkben.
Érdemes átgondolni néhány dolgot! Amikor az adott szakmát, munkahelyet választottuk, mi volt a motivációnk? Ez még mindig fenn áll-e? Ha akkor csak külső nyomásra, kényszerből választottunk, nézzük meg, egyáltalán érvényes-e még ez a kényszer ránk nézve. Szerezhetünk például másik szakmai végzettséget, ha régen nem a leginkább hozzánk illőt választottuk bármilyen ok miatt. Akár a cégen belül is lehetőségünk lehet képzésre, vagy egy máshol szerzett végzettséggel másik pozícióba kerülni. Az élethosszig tartó tanulás nem csak blabla. Aki nem fejleszti tudását – akár a szakterületén belül -, kihullik a csapatból. Nem tudja megélni azt, hogy ő jó szakember. Pedig az elismerésre minden munkavállaló vágyik, ha bevallja, ha nem. Próbáljunk az érdeklődésünknek leginkább megfelelő képesítés, tudás birtokába jutni, akárhány évesek is vagyunk.
Ha azért választottuk jelenlegi munkahelyünket, mert az akkori értékrendünknek az volt a megfelelő (sok pénz, biztonság, jó munkaidő, közel van, családbarát), érdemes feltérképezni, vajon ugyanezek a dolgok preferáltak-e számunkra most is. Hiszen a gyerekek felnőnek, máshová költözünk, rájövünk, hogy a pénz önmagában nem elég, ha nincs időnk elkölteni, vagy nincs időnk a fontos kapcsolatainkra, már nem a biztonság, hanem a kreativitás vagy a változatos munka fontos számunkra… Ezek a munkaértékek életünk során élethelyzetünkkel, személyiségünk fejlődésével változnak. Így jó, ha néhány évente átgondoljuk, mi is számít igazán nekünk a munkákkal kapcsolatban.
Az is lehet, hogy idő közben rájöttünk, mi az, amiben úgy érezzük, valóban önmagunk lehetünk. Ez gyakran az életkor előrehaladtával, az élettapasztalatainkkal összefüggésben alakul ki. Sokak számára 30 év felett merül fel az a kérdés: “Ki vagyok én?”, “Mit is akarok valójában kezdeni az életemmel?”, “Miben tudnék önmagam lenni, sikereket elérni?”, “Az, amit csinálok, büszkeséggel, megelégedettséggel tölt-e el?”. Ha megtaláltuk (akár szakember segítségével) mi is az, ami igazán nekünk való, akkor sok apró lépéssel térjünk át az új útra. Vagy aki bevállalósabb, az akár egy élesváltással is megteheti. Fontos azonban a tudatosság. Jól át kell gondolni, mit, miért, hogyan kell tenni ahhoz, hogy valóban megélhessük az önkiteljesedést. Ehhez hozzátartozik az is, hogy valaki nem a munkájában képzeli el a kiteljesedést. Jól elvan a munkahelyén, talán sok pénzt is keres, és mellette van ideje és lehetősége a hobbijára, a kertjére, a családjára… (Ez az a bizonyos munkaérték hierarchia, melyet jó felállítani magunknak – írásban.)
Ezeket azért fontos, hogy átgondoljuk, mert a munkatársainkat, az üzletfeleinket, azokat az embereket, akikkel munkánk során foglalkozni kell, nem válogathatjuk meg általában. Ők a “külső körülmények”. Így a köztünk lévő konfliktusok is nehezebben kezelhetők. De kezelhetők.
Vannak a szerencsés természetű emberek, akiket semmi nem hoz ki a sodrából. Jó nekik… Vannak, akik magukban majd felrobbannak, de kerülik a konfliktust, vállalva azt, hogy ennek ők maguk isszák meg a levét néhány pszichoszomatikus üzenet formájában. Vannak, akik mindenért beszólnak – őket nem szeretik, de őket ez nem is érdekli. És vannak, akik azon tanakodnak magukban, vagy másokkal, hogy hogyan lehetne normalizálni a viszonyokat. Első körben néhány mély levegő vétele javasolt. De lássuk be, ettől még nem szűnik meg a konfliktus, bár jobban érezzük tőle magunkat. Ez amúgy mindig viccesen hangzik el, de a mélylégzés, a testi ellazulás (relaxált állapotba kerülés) tényleg segít szervezetünk kémiai egyensúlyát helyreállítani. Így nyugodtabban tudjuk átgondolni, mi is eredményezhette a viszályt, milyen megoldási lehetőségek jöhetnek szóba.
Amikor magunkat lenyugtattuk, akkor érdemes a másikra, a helyzetre figyelni. Itt jövök az empátia meg a tolerancia szövegemmel… Próbáljunk belehelyezkedni a másik helyzetébe. Lehet, hogy rossz napja van, pre-menstruális szindrómában szenved, családi vagy anyagi nehézségei vannak, vizsgaidőszaka van… Ha ezeket tudjuk, elfogadjuk, talán nem lesz olyan idegesítő a munkatársunk viselkedése. Persze ehhez beszélgetni kell vele. Ami vagy megoldható egy munkahelyen, vagy nem. De talán annyi idő mindig van, hogy akivel közvetlenül érintkezünk, néhány dolgot elmondhassunk egymásnak.
Gyakran írtam már a játszmákról. Ezekre is érdemes odafigyelni a munkatársi viszonyokban. A tranzakció-analitikus szemlélet szerint jó megfigyelni azt, hogy az interperszonális kommunikációban ki milyen szerepben (én-állapotban) van: gyermek, felnőtt vagy szülő. A gyermek szerepben lévő vagy alkalmazkodik, már-már meghunyászkodik, vagy mérhetetlen szabadsággal közelíti meg a dolgokat. A szülő szerepben lévők vagy állandóan gondoskodni próbálnak másokról, vagy kritizálnak mindent. A felnőtt szerepből beszélők pedig hiteles információkat adnak, nyitottak a többiekre, tudatosak a kockázatok és lehetőségek mérlegelésekor. Hát ezt az én-állapotot kellene elérni, de legalábbis egy munkatársi kapcsolatban minél többet gyakorolni. Az lenne a konstruktív (nem csak a konfliktusok esetén), ha minél többször beszélgetne egymással két felnőtt én-állapotban lévő ember. Ehhez először is figyeljük meg, mi magunk hogyan reagálunk általában, és bizonyos típusú emberekkel való kapcsolatainkban. Aztán kezdhetjük a többieket is figyelni, majd a köztünk zajló kommunikációt. Nyilván ezek az én-állapotok váltakozhatnak attól függően, hogy milyen szituációban vagyunk, kivel kommunikálunk. A konfliktus-helyzetekben nagyon segítő lehet, ha mi magunk a felnőtt én-állapotunkból válaszolunk. Így a másik nem, vagy csak nehezen tudja a saját gyermeki vagy szülői szerepét tovább játszani. (Eric Berne: Emberi játszmák című könyvben bővebben olvashat a TA-ról, akit érdekel.)
Aztán persze vannak az olyan habitusú emberek, akiket nehezen tudunk elfogadni. Annak is meg van valószínűleg az oka, hogy miért így vagy úgy reagálnak, de nyilván nem terápiát tartunk kollégáinknak, így ezek felszínre hozása, feldolgozása nem is lehet feladatunk. Akkor meg mit kezdjünk velük? Ha egy munkahelyen túl sok olyan ember van, akikkel nem tudunk szót érteni, szerintem azon érdemes elgondolkodni, hogy valóban ott van-e a helyünk. Akár azért nem szimpatikusak, mert nagyon eltérő az értékrendünk, vagy mert ez a munkafeladat nem nekünk való (nem használhatjuk ki intellektusunkat, kreativitásunkat, testi erőnket, szervezőképességünket…) És akkor visszatérhetünk a fentebb leírt kérdésekhez. Valószínűleg rájövünk, hogy valami már nem tud benntartani bennünket ezen a helyen, és váltani kellene.
Tudom, mindig ezzel jövök! Ezer okot lehet nekem mondani, hogy miért is nem tud valaki váltani. Vannak ezek között valóban objektív indokok is, melyek egy ideig elfogadhatóak – de nem örökké. És sok van köztük olyan, melyet csak a változtatástól – mely egyben valamiféle fejlődést is jelent – való félelem miatt mondunk, és hiszünk el mi magunk is.
Remélem, hogy azok, akik úgy élik meg, sok a konfliktus a munkahelyükön, kaptak némi támpontot. A változtatást nem lehet megúszni: vagy a kommunikációs stílusunkon, vagy a munkahelyen, vagy valami máson, de kell módosítani. Ez van…
alkosdmegmagad 
Visszajelzés: Alkotói válság meg hétköznapi burn-out | máskép(p)en