Amikor a nyúl viszi a puskát – de ne tessék a rapülőkre asszociálni; meg a komfortzóna

A személyiségfejlesztő csoportjaim célja, hogy segítsek a hozzám fordulóknak önmagukat minél inkább megismerni, művészetterápiás eszközökkel elakadásaikat feloldani. És mellesleg az én nagy problémáimat megoldani. Már írtam régebben is, hogy egyszer, ha sok szabadidőm és pénzem lesz, csinálok egy nagy kutatást a szociális szakemberek körében arra vonatkozóan, hogy mi motiválta őket a pályaválasztásban. Mert hogy én azt hiszem, nem ismerek olyat, aki nem azért választotta ezt a hivatást, hogy feldolgozhassa saját meg nem oldott ügyeit.

Sokszor gondolkodtam azon is, hogy vajon mennyire hiteles az a csoportvezető, aki nem titkolja, hogy az éppen aktuális téma, illetve annak feldolgozása, mélyen érinti őt. Arra jutottam, hogy hitelesebb, mint az, aki úgy tünteti fel magát, mint akinek végzettsége miatt eleve kizárt, hogy problémája legyen. Mindenkinek vannak problémái, nehézségei. Csak vannak, akik gyorsabban oldják meg, kevés személyi sérüléssel, és minimális elfojtott érzelmekkel és szükségletekkel. (Talán ez lehet a jó segítő egyik mércéje.) És vannak, akik  (túl) sokáig bizonygatják, hogy nincs is probléma. És mire bevallják, már minden és mindenki tönkrement, beteg lett körülöttük.

Pár napja ért véget az egyik gyerekcsoportom. Amikor hazaértem, iszonyú ürességet éltem át. Rossz megélni, hogy kirepülnek a gyerekek, és jó megtapasztalni, hogy a csoport egy része hatalmas fejlődésen ment át. Rossz megélni, hogy általunk, felnőttek által milyen helyzetekbe, érzésekbe keverednek gyerekeink, és jó, hogy ők olyanok, akik gyorsan megtanulják a sikeres problémamegoldási stratégiát. A gyerekekkel tényleg érdemes foglalkozni. Talán ezért is szültem ennyi gyereket. Abban bízom, hogy ők majd szebb világot építenek részben azáltal, amit én közvetítek számukra. Mert mi nyíltan beszélünk, lehet kérdezni, lehet őszintén válaszolni, lehet sokféle érzelmet átélni és kifejezni a családunkban.

Ma pedig egy engem mélyen érintő felnőttcsoportot vezettem, párkapcsolat témakörben. Aki olvasta előző-előző cikkem, talán a sorok között is olvasott… Szóval ma sok  mindenre kaptam választ. És tanúbizonyságot is, hogy a csoport ereje a csoporttagokban rejlik. Mindenki ad a másik számára olyat, amit “hagyományos” beszélgetések alkalmával nem kaphat meg. Mert akár akarjuk, akár nem, azokban a helyzetekben nem bántjuk meg a másikat, önös érdekek vezérelnek, számít, hogy mit gondol majd rólunk a másik. A csoporton nem. Ott azért vagyunk, mert ugyanazzal küzdünk. A csoportvezető is, mivel a témát ő hozza. Akár bevallja, akár nem. Nehéz barátunkkal, társunkkal úgy megbeszélni dolgokat, hogy utána a mindennapjainkat befolyásolják az elhangzottak. És az is nagyon nehéz, ha már nincs is velünk a társunk, akivel megbeszélhetnénk a bajokat.

Lehet egy  csoportban a probléma gyökerére rávilágítani, de tanácsokat, megoldásokat nem lehet adni. Mert az nem arról szól, akié a probléma. Nem a tűzről és vízről, hanem esetleg a levegőről és földről szól… És akkor a stratégia mit sem ér. A gyökerek megtalálása ahhoz járul hozzá, hogy vagy a régi kapcsolatot gyökerestől tépjük ki, és új kapcsolatot építsünk, amit már másként gondozunk – más földbe teszünk, más mederbe irányítunk; vagy a régit próbáljuk meg újragondolni, átbeszélni, új alapokra helyezni. Egyik sem könnyű feladat. Az életkor előrehaladtával egyre nehezebb bármelyik út… A keretek, a kapcsolat elejétől kezdődő nyílt kommunikáció sokat segít, hogy ne csírájában kelljen elfojtani egy szenvedélyekben gazdag szerelmet. Figyelni kell a másik igényére, tempójára, az egymással szembeni elvárások kimondására, arra, hogy a másik milyen “előzményeket” hozott magával. Meg persze, még sok minden másra. Ettől is olyan nehéz egy életre szóló kapcsolat reményével belevágni az útnak. A demográfiai adatok meg már csak sokkolják a résztvevőket. Az ismerkedés korlátolt mivolta, a testi változások… Ó, jaj! De azért nem kell hagyni, hogy bárki jó legyen. Viszont tenni kell azért, hogy aki jó, amellett megmaradjunk, még ha fárasztó, és néha nem  túl komfortos is számunkra. Mert mint tudjuk nagyjainktól: A változás akkor indul meg bennünk, ha elhagyjuk a komfort-zónánkat.

Ajánlom a mai csoportomnak, és legalább egy barátomnak…

Kezdődik az anyasággal, végződik az össztársadalmi szinttel

Úgy látszik, mostanság az anyaszerep határai foglalkoztatnak leginkább. Talán a sok év itthon töltött idő teszi, talán az, hogy a legkisebb is önállósodik. Bár szerencsére fiú, és én vagyok számára az istennő, ami akármilyen rosszul hangzik, nagyon jól esik. Mert lássuk be, olyan férfi, aki arra a kérdésre, hogy “Mi tetszett a farsangon leginkább?” kérdésre azt feleli “Te.” – nem sok van. Azt hiszem, ez amolyan Ödipusz-, és Elektra-komplexus keresztbe-kasul. De talán nem vagyok egyedül azzal, hogy egy idő után szeretnék olyat csinálni, ami csak rólam szól. Persze,  ez megint akár az önzés kategóriája lehet, amelyről már írtam.

Az anyák élete, szerepköre iszonyú bonyolult – továbbra is ezt vallom. Nem igazán lehet jól csinálni. Csak ahogy Bettelheim írta, elég jól. Ha csak a családnak szenteljük életünket, összeomlunk, amikor kirepülnek a fiókák. Ráadásul nem is hagyjuk kirepülni egykönnyen és egyhamar őket, hiszen az bontja az egyensúlyt. Legalábbis a miénket. Így hát, teljes lelki békével vágunk bele, de tudattalanul tudjuk, hogy a vége az lesz: majd megküzd a gyerek vele úgy 30-40 évesen, néhány év pszichoterápia után – vagy rosszabb esetben mindig a mi kicsikénk marad. Ha nem vagyunk otthon legalább 3 éves korukig, a mai anyatársadalom egy része elítél, hiszen igény szerinti szoptatás, és folyamatos “egymásoncsüngés” nélkül nem képzelhető el normális személyiségfejlődés.

De az ellentábor véleménye szerint meg mindenkinek ki kell teljesítenie önmagát. (Ami ugye nem megy úgy, hogy bármikor szopiztatni kell, vagy éjjel 58-szor kelünk fel. Majd magunk mellé tesszük a babát – aki már másfél éves, és egész éjjel rajtunk lóg. Bár így mindenki jól alszik, csak a szerepviszonyok sérülnek. Mert hát kinek is kell anyához bújni?!) Beadhatjuk a bölcsibe a kicsit, mert az egyetem után kiépített karrierünk folytatása nem várhat évekig. Ezt sokan úgy gondolják, egy racionális döntés, hiszen az évek alatt megszerzett tudás kukába kerülhet, a hitelre megvett lakást fizetni kell, az ovis különórák szükségesek a fejlődéshez… Ráadásul szívesen dolgoznak ezek az anyák, úgy érzik jól magukat, úgy boldogok, hogy ha nem csak  a pelenkát cserélgetik. (A fenti két bekezdés ragozásából kitűnik, én melyik utat jártam. :))

Szóval nincs arany középút, nincs általánosan elfogadott megoldás. Mindig csak az idegesítő társadalmi elvárások vannak, sokszor családi nyomással tűzdelve. Kiszakadni belőle irtó nehéz.

Így hát mindenkinek, minden családnak magának kell kialakítania a saját kereteit, határait, melyben jól érzik magukat. Szerintem az lehet a megoldás, ha folyamatosan, nyíltan kommunikálnak egymással a családtagok. Amikor mindenki képes kifejezni az igényeit, elvárásait. Ehhez lehet igazodni, reagálni rá, egyeztetni, megbeszélni. Kb. három éves kortól ez már verbális kommunikációt jelent, előtte maradnak a non-verbális jelek, és a verbális kommunikáció  fejlesztése. Ezt úgy gondolom és tapasztalom, hogy a szülői (és testvéri) minta révén nagyon egyszerűen és ösztönösen ki lehet építeni a gyerekekben. Nálunk a gyerekek (kicsit több, mint 9, 6 és 3 évesen) már jól meg tudják fogalmazni, hogy mi bántja őket, mit szeretnének, mik az igényeik. Ettől sokkal kevesebb feszültség van bennük. Mert ugye ha sok bennük a rosszul kifejezett indulat, az a szülőkben is indulatokat generál. (Persze fordítva is, csak azt nem vallják be.) A szülőkben keletkezett indulat (függőségi/hatalmi helyzeténél fogva) még nagyobb lavinát indít el, melyet már nehéz kontrollálni felnőttként is – nemhogy gyerekként. A nonverbális jelekre rá lehet hangolódni. Segítséget jelenthet pl.  a Gordon-módszer, noha kivitelezése sokszor mesterkélt. De alapjaiban véve nagyon használható. A Rogers-i szemlélet, mely egy nagyon érzékeny emberi beállítódást jelent számomra. És bármilyen módszer, mely a mások elfogadását, az empátiát fejleszti (pl. művészetterápia, pszichodráma, zeneterápia…). Kihez melyik módszer, technika áll legközelebb, azzal tudja személyes hatékonyságát, empátiáját növelni. S ezáltal egyre jobb szülővé, társsá, baráttá, kollégává, emberré válni. Az empátiás képességünkről sokan azt gondolják, hogy felesleges, az egyéni kiteljesedés útjában áll, vagy éppen a gazdasági felemelkedés lehetőségét csökkenti.

Pedig anélkül, hogy képesek legyünk mások helyzetét (gyerekeinkét, szüleinkét, más társadalmi szinten lévőkét) megérteni, elképzelhetetlen mind személyes, mind össztársadalmi szinten a fejlődés. Gondoljunk bele, ha nem vagyunk képesek átérezni azt, hogy valaki mit miért tesz, olyan reakciókat adunk, mely számukra nagy valószínűséggel nem megfelelő. Ez a reakció indulatokat szül, melyből nehéz olyan cselekvési tervet kidolgozni, amelytől a helyzet jobbra fordul. Így van ez a gyerekeinkkel kapcsolatban, és így van ez a kisebb-nagyobb társadalmi csoportokkal kapcsolatban is. Persze erre lehet hőbörögni, mert sokaknak a cigányok, meg a migránsok jutnak eszébe – pedig akár a szupergazdagokra és azok gyerekeire is gondolhatnának. Igen, szerintem őket is meg kell érteni. Mert van, aki Allah nevében jön megsemmisíteni a kereszténységet, és van, aki a gyerekét szeretné egy olyan világban felnevelni, ahol nincs háború. Van, aki nyugodtabb életre vágyik – mind anyagi, mind érzelmi szinten, és van, aki úgy gondolja, neki jár minden, tenni érte nem kell, mert az azt jelenti, hogy a világ őellene van. Van, aki a hírnévért, pénzért beáldozza a családját, és olyan fiatalokat enged útjára, akik az értékválság viharában vergődnek.  Sokfélék vagyunk, sokféle indíttatással, sokféle tervvel. Ha megértünk másokat, megértjük önmagunkat. Ha megértjük önmagunkat, megértünk másokat. Anyaként, nőként, emberként. Apaként, férfiként, emberként. És képessé válunk adekvát reakciókra, mely mindannyiunk fejlődését szolgálja.

Hát ilyen ez a világ. Ilyen volt, és ilyen is lesz talán…

Csak kisgyerekes anyukáknak – meg akik meg szeretnék érteni őket

Kicsit eltűntem, mert túl sok minden kavarog bennem. Ez az időszakom felkavaró, impulzív, ki tudja, merre tartó…

Boldogság, boldogtalanság. Önzés, önzetlenség. Szabadság, rabság.  Ellentettjei volnának egymásnak, vagy inkább egymás kiegészítői, ha nem egyéni, hanem kapcsolati szinten nézzük őket?

Nem megfejtve a választ… csak meghallgatva egymást a férjemmel, amolyan Valentin napi romantikaként erről beszélgettünk. (Egyébként nem tartjuk eme nemes ünnepnapot.) A férjem a racionalitás (és mint az előző cikkem alapján: a férfiak gondolkodó funkciója miatt) és én, mint az emocionalitás képviselője (a nők érző funkciója miatt) nem egészen azonosulva, ám elfogadva egymás nézeteit a gyereknevelésről és a párkapcsolatról az alábbiakat fejtegettük (úgy, hogy nem érint minden bennünket közvetlenül, inkább csak közvetett módon):

• Létezhet-e családi idill úgy, hogy valaki nem boldog a családban? Igen, de csak képmutató módon.
• Lehet-e úgy élni egy családban (nálunk nagycsaládban), hogy bárki is önző lenne? Igen lehet, de arra (legalábbis rövid távon) rámehet a családi idill. Mi ezeket az időszakokat úgy oldjuk meg, hogy tudatosítjuk a család minden tagjában, hogy most valamelyikünk egy bizonyos célját akarja elérni, és extra megpróbáltatásokkal jár nem csak annak az egy családtagnak, hanem mindannyiunknak. Így igyekszünk tolerálni, megérteni a másikat. Ilyen helyzet szokott lenni a vizsgaidőszak, a fogyókúra, az anya elkezd újra dolgozni…
• Lehet-e önzés nélkül boldognak lenni? Igen, de csak keveseknek meg adatik meg. És még kevesebben vallják be. Nem hiszem, hogy az, aki időnként előtérbe helyezi magát, a céljait, rossz ember, rossz szülő lenne. Vannak persze olyanok is, akik leélik úgy az életüket, hogy mindig kiszolgálnak, támogatnak, a háttérből segítenek. És ettől ők boldognak tartják magukat.
• Aki nem tartozik közéjük, hogyan lehet boldog? A boldogság vajon nem egy olyan állapot, melyet csak úgy érzünk? Azért, mert van? Vagy igen, vagy nem. Ha nem egy állapotnak  tekintjük, akkor folyton tenni kell érte. De az nagyon macerás. Ezt az önzetlen emberek tudják jól csinálni. Ha valaki önző, nem tesz szívesen folyton érte…
• Minden jól működő családban az egyik fél önző, a másik  meg önzetlen? Talán, és ezek a szerepek cserélődnek jó esetben. Ez tartja fenn a család “dinamikus boldogságát”. Az, hogy kívülállóként melyikkel azonosulunk, saját élettapasztalatunk alapján változhat. Itt gyakran bejönnek az elnyomott, elfojtott indulatok, melyeket olyan párkapcsolatban élhetett meg valaki, akinek mindig az önzetlen szerep jutott.
• Ha valaki felvállalja, hogy nem boldog a családjában, pedig minden oka meg van rá látszólag, hogyan lehet mégis boldog? Kilép a környezete által boldognak tartott közegből, belesodorva ezzel a többieket a boldogtalanságba.  És ha ezzel az “önzéssel” még tud boldog lenni, általa a többiek is boldogok lesznek. (Nehezen lehet egyébként így boldognak lenni, és boldoggá tenni másokat a nem túl támogató környezeti hatások miatt). Ezen aztán kiakadtunk. Tehát, ha valaki nem érzi jól magát a kapcsolatában, és kilép, akkor megkeseríti a család többi tagjának életét is? Ilyenkor mindig a gyerekek lelkiállapotával jövünk. A gyerekek miatt illik, és tanácsos együtt maradni?! Hm… Gőzöm sincs. A gyerekek azt is észreveszik, ha valamelyik szülő feszültebb, nem hogy azt, ha boldogtalan. És ha boldogtalan, akkor mitől lenne kiegyensúlyozott és boldog a gyerek? Attól, hogy a környezet azt gondolja, hogy ez egy jó család? Erről aztán vannak vélemények dögivel. (Ilyen szövegek például: Mindkét nem jelenléte kell a gyerekek ideális személyiségfejlődéséhez; vannak ennél sokkal rosszabb családban felnövekvő gyerekek; bizonyos dolgokon felül kell emelkedni, ha már jóban-rosszban-t esküdött valaki…) Jó egy gyereknek olyan közegben élni, ahol  a lelki béke csak látszat, ahol az érzések csalókák, ahol sosem tudni, hogy éppen mit gondol vagy mit érez a másik? Nem, nem jó. De! Vajon az, hogy valaki mitől boldogtalan egy látszólag ideális családban, és ez vajon önzés vagy sem, nehéz eldönteni. És vajon a boldogság keresése önzésnek számít? Vagy egyszerűen csak többet és jobban kellene a boldogság állapotának fenntartásával törődni? Évek óta próba alatt…

Az önzés-önzetlenség kettőséből valahogy a szabadság-rabság témakörébe kerültünk. Biztos nem mindenki ide lyukad ki… De nálunk valószínűleg ez egy kulcskérdés, mivel mindketten igényeljük a szabadságot. Három gyerek után/mellett én gyakran megéltem, hogy be vagyok zárva egy ketrecbe, melyet amúgy kinyithatnék, na de akkor mit gondolnak rólam?! Inkább maradtam a langymelegben, mintaanyaként, aki mindent megtesz a családért, és főként a gyerekeiért. És próbáltam úgy szabadnak érezni magam, hogy tudtam, akár mehetnék, de nem merek. De tartható ez az állapot egy életen át? Vagy van valami sima út a kitörésre? Nahát ezt nem tudom, mivel rám kevésbé jellemző ezen utak megtalálásának visszafogott módja. Sajnos… Kissé végletes, (nem ) kissé impulzív, kissé emocionális ember lévén nehéz megtalálni ezt az utat. Vajon elvárható-e az, hogy mindig sima úton haladjunk? A társadalom, a közvetlen környezet elvárja. Persze képmutató módon, mert általában, aki a legnagyobb hangon hirdeti az igét, neki van a legtöbb takargatnivalója.  És mint mindig, az őszinteségnél kötök ki. Mennyivel egyszerűbb őszinte kapcsolatokban élni (nem csak a házastársi kapcsolatra gondolok). Mennyivel tisztább, bár sokszor fájdalmasabb, ha el tudunk mondani a másiknak mindent. Talán az, hogy a családomban ilyen kapcsolatokban élünk, ez lesz a kevésbé göröngyös út megtalálásának módja, és ettől boldogok és kiegyensúlyozottak érzelmileg általában a gyerekeink …

Művészetterápiás foglalkoztatóként  a művészetről is beszélgettünk. Az egyik gyerekünk eléggé művészlélek, de mióta rá is alkalmazom azt, amit a gyerekcsoportokban csinálok, köszöni szépen, túl jól van. A meghökkentő, egyéni, hűha alkotásokból keveset készít. Mert minden rendben van. De a művészeknek jó, ha nincs minden rendben, mert akkor van miből merítkezniük. Akarunk-e művészt nevelni, akik általában nem boldogok, magányosak, meg nem értettek. A férjem nem akar, én meg szégyenkezve vallom be, hogy első  reakcióm szerint ilyen gyereket is akarok. És megint előkerült az önzés. A szülői önzés. Mert hogy én nem lettem, nem lehettem az. Lehet-e művészt nevelni a családban? Aki meri a maga útját járni, akit nem szabályoznak a társadalmi és családi (ellentmondó) elvárások? (Ahogyan engem sokszor gúzsba köt.) Akarhatja-e bárki, hogy a gyereke olyan hivatást válasszon, mely nem nyújt feltétlen biztos megélhetést? Önzés, önzetlenség vagy meggondolatlanság ez egy szülő részéről? Amúgy  megjegyzem, pályaválasztási tanácsadóként rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik a szüleik útját járták karrier szempontjából, és nem voltak boldogok. Csak mondjuk orvosok, vagy jogászok voltak, és nem éheztek, mint egy művész…

Nagy filozófiai eszmefuttatásom tehát ahhoz vezetett, hogy az önzés szubjektív.  A boldogság szubjektív. A szabadság szubjektív. A gyereknevelés szubjektív. A művészet szubjektív. (Látszik, hogy nő vagyok. Ha férfi lennék, most biztos találtam volna néhány objektív dolgot!)

Akkor mi lehet támpont, mi segít eligazodni? Mi az, amitől egy szülő, vagy akár egy gyerek nélküli pár jól érezheti magát? Attól, hogy meri vállalni érzéseit, tetteit, bevallja kudarcait, aktívan dolgozza fel a vele történt jó és rossz eseményeket. Megpróbálja megérteni és elfogadni társa, gyerekei érzéseit, tetteit, de közben képes a saját maga érzéseit és tetteit is képviselni. Továbbra is amellett állok ki, hogy egyre többször legyünk képesek megmutatni önmagunkat. Akkor van mit megérteni, elfogadni és támogatni a másiknak. Egyébként csak látszat, légvár, köd. Ami szertefoszlik, összedől – sokszor pillanatok alatt… Amivel nem lehet mit kezdeni, csak hazug módon tovább élni vele, vagy (jobb esetben) gyorsan kihátrálni belőle. Talán…

Gondolom vagy érzem – avagy hogyan lehet jól kommunikálni egy párkapcsolatban

Értheti-e, és megértheti-e egymást egy nő és egy férfi? Ha igen, milyen viszonynak kell kettőjük között lenni. Ha nem, hogyan lehet fenntartani éveken át egy elfogadó, őszinte kapcsolatot? Lehet-e egyáltalán…

A viszonylag objektív válaszhoz sajnos túl keveset tudok a férfiak erre a kérdésre adott reakciójáról. Így marad a szubjektivitás, némi áltudományossággal fűszerezve.

A chat-szerelemről szóló előző írásom elég nagy port kavart. Ugyan kis elemszámmal, nem reprezentatív mintát alapul véve elmondható, hogy ezzel a témával kapcsolatban is eltérő a két nem hozzáállása.  De sajnos erről nem is tudnak ők, a kapcsolatalakításban résztvevők, mert erről és még oly sok másról, nem beszélnek.  Nagyon gyakran vonom le azt a következtetést – nem biztos, hogy helyesen-, hogy egy kapcsolat alapja az őszinteség, a nyílt kommunikáció és az elfogadás. De vajon a kapcsolat elején szabad-e, érdemes-e megmutatnunk magunkat. Elmondani, milyenek is vagyunk, vagy jobb, ha vetítünk egy szimpatikusnak tűnő képet, mely nagy valószínűséggel tetszik a másiknak. Ennek a vetítésnek egyébként igen kedvező terepet biztosít a virtuális ismerkedés, de ezt a véleményem már finomítottam azután a bizonyos cikk után. Mert azt el kell fogadnom, hogy az első lépések megtételének könnyebb útja az, amikor nem kell spontán reagálni, lehet válogatni kicsit a profilok alapján, ki való nekünk nagyobb valószínűséggel, és nem kell egyből odaállni a másik elé, hogy meginna-e egy kávét éjjel kettőkor. (Mondjuk ezt sosem értettem az amerikai filmek hódító jeleneteiben.)

De egyszer el kell jönnie a személyes találkozásnak – a nők szerint inkább előbb, mint utóbb; a férfiak véleménye jobban megoszlott erről. És akkor mégis csak előkerül az őszinteség és elfogadás témaköre. Meg miért is kellene másnak láttatni önmagunkat, mint amilyenek vagyunk? Karinthy írta: “Szerelem és szeretet. A jó tulajdonságokat szeretjük – a rossz tulajdonságokba szerelmesek vagyunk.” Tudunk-e életünk végéig, de legalábbis egy-egy kapcsolatunk végéig álarcot hordani? És egyáltalán van-e értelme egy ilyen kapcsolatnak? Vagy várjuk a megfelelő pillanatot, amikor majd megmutathatjuk magunkat? Vajon van-e ilyen pillanat. Szerintem nincs. És minél inkább kialakítunk magunkról a másikban egy hamis képet, annál nehezebb lesz feltárni, kik is vagyunk valójában. Nem csak a másik számára lesz nehéz megmutatni önmagunkat, hanem egy idő után saját magunknak is. Előfordul, hogy valaki annyira beleéli magát a szerepébe, hogy elveszti önmagát. Csak a rossz érzés marad: ki is ő valójában…

Az őszinteség és egymás elfogadása a nőknél és a férfiaknál gyakran nem azonos síkon zajlik. A nők az érző funkcióikat, míg  a férfiak a gondolkodó funkcióikat használják általában. Melyikünk ne hallotta volna már, hogy “ez a blúz nem áll túl jól”. És amikor ez nekünk nőknek rosszul esik, ezt őszinte dühkitörés és megbántottság közepette meg is mondjuk – érzelmi síkon, ugyebár. A válasz az, hogy “azt hittem, az őszinte véleményemre vagy kíváncsi”. Gondolkodó síkon, ugyebár. Ja, hát igen. De nem így, hanem… Hogy is!?

Akkor van-e mégis lehetőség arra, hogy megérthesse egymást két különböző nemű ember? Szerintem van ilyen. Meg kell minél jobban tanulni egymás helyzetébe beleélni magunkat, tehát az empátiás képességünket növelni kell. Egy kapcsolatban elkél a tolerancia is, mert hát van az úgy, hogy rossz napunk van, persze leginkább a párunknak. És nagyon sokat kell beszélgetni. Nem írogatni, meg bevásárlólistát és hangulatjeleket küldeni, hanem esténként álmosan, fejfájósan leülni, és végighallgatni a másikat, miközben tudjuk, utána meg kell írni egy anyagot, ki kell vasalni egy csomó ruhát. De közben csak  a másikra figyelni, rogersi értő figyelemmel. A nehéz sokszor az, hogy a beszélgetés elején a felszínesebb dolgokat hozzuk be, és mire mélyítenénk, annyira fáradt egyik vagy mindkét fél, hogy nem jutnak el a verbális kommunikáció azon szintjére, amely igazán bensőségessé tehetné a kapcsolatot.

Pedig a jól működő párkapcsolat abban rejlik, hogy sok energiát teszünk abba, hogy a másikat megismerjük, elfogadjuk. Ahogyan egy ismerősöm fogalmazta: “nem lehet lustán és önző módon csinálni, oda kell tenni magunkat”. És ez nem csak az ismerkedés első időszakára érvényes, hanem folyamatosan.

A februárban kezdődő “Képekkel, lépésben” csoporton a fenti téma mentén kezdjük el megismerni, megérteni önmagunkat, egymást. Ha kedved van, tarts velünk!