A művészet, amely rólunk szól…

Nehéz most olyanról írni, ami a karácsonyhoz kapcsolódik, de nem elcsépelt. Így maradok hű önmagamhoz. Írok zenéről, irodalomról, a gyerekeimről, magamról, a mesékről, és remélem, néhány olvasómról is…

Beszélgettünk a gyerekekkel, és mondtam, én nem szeretem, hogy az emberek egy része karácsonykor igyekszik csak a szeretetét kimutatni. Egyikőjük azt mondta, nem baj ez így, legalább akkor kifejezi. Úgyhogy ennek az elfogadó magatartásnak a jegyében írok.

Szóval legalább ilyenkor, de legalább ne (csak) tárgyakkal. Nekem ez egy nagy problémám. Mármint az, hogy a karácsonyi hangulatot meg tudjam teremteni. És ennek sok, gyermekkoromra visszavezethető oka van. Amióta ezeket tudatosítottam magamban, már előfordul, hogy sikerül nyugodtan és bensőséges hangulatban ünnepelnünk. De sokszor marad a szokásos: minden legyen csilli-villi, az étel legyen bőséges és frissen készült és finom, minden percre pontosan a tervek szerint haladjon… Az ajándékokat be szoktam időben szerezni, de csak azért, mert rettentően utálok vásárolni, így a heti nagybevásárlással együtt letudom.

Azonban az elmúlt napokban megérintett az igazi ünnepi hangulat. Zenész palántákat nevelvén hangversenyről hangversenyre rohantunk, 3 gyerekkel a megszokott logisztika felborulása elég sok megpróbáltatást okozott. De! Élveztem! Ma pedig, ahogy a második adag, 1 kg lisztből készült mézeskalácsot készítettük a gyerekekkel (mert az előző valahogyan elfogyott), képes voltam nem a feladatra és teljesítményre koncentrálni. Közben megtanultuk két szólamban a Kiskarácsonyt, hallhattuk 3 és fél éves kisfiam mélyen zengő, szép énekhangját, a lányok  tiszta mezzoszopránját. És rájöttem, hogy ez a karácsony nekem. Mindig is a zene és az irodalom mutatta számomra az utat a problémáim megoldásához. Volt, hogy punk, volt, hogy komolyzene, ska vagy reggea. Gondolom, mindig épp az, amelyik a leginkább kihozott a mélypontról. A múlt héten a kórusban éneklő gyerekek hangja segített, hogy a felszínre kerüljön az a sok  feszültség, mely mostanában őrölt belül. Gyakorlatilag minden hangversenyen sírtam. Jó lenne, ha mindenki meg tudná találni a saját maga számára értékes zenét, amely a leginkább segíti érzéseinek kifejeződését.

Az irodalom is hasonló módon hatott és hat rám. Abban is volt, hogy az Édesvölgyi suli szerelmes ikreit olvastam minden nap, volt, hogy Simone Beauvoirt, volt, hogy csak pszichológia szakkönyveket, vagy csak verses köteteket bújtam. De mindig olvastam, hogy megtaláljam önmagam, a női énem. Aztán amikor megtaláltam, megijedtem tőle. Hogy miért, magam sem tudom. Talán azért, mert nagyon erősnek kell mindig mutatkoznom, pedig nem is vagyok az. Mindent komolyan kell vennem, pedig néha nem akarom komolyan venni az életet. Sokszor olyan naivnak érzem magam az emberekkel kapcsolatos nézeteimet tekintve, hogy már-már saját magam is idegesítem. Legalábbis most ezekkel kapcsolatban dolgozom magamon. A zene és az irodalom segítségével…

És hogy valami köze legyen ennek a bejegyzésnek a karácsonyhoz, arra szeretnék minden olvasómat buzdítani, hogy ebben a pár napban kicsit önmagára is figyeljen. Úgyis onnan jön az a bizonyos szeretet, amelyet másoknak szeretne adni. (Egyébként én nem is tudom megfogalmazni, hogy mi is a szeretet, mert azt hiszen, nem ismerem az ellenpólusát, amelynek segítségével meg tudnám határozni.)

Ehhez az elmélyedéshez egy nagyon egyszerű dolgot lehetne kipróbálni. Emlékezzünk vissza arra a mesére, ami gyerekkorunk kedvence volt. Mit üzen most nekünk az a mese? Találunk-e benne valakinek olyan tulajdonságát, amely a mi személyiségünk része? Van-e  benne valaki, aki a “segítőnk” szokott lenni? Melyik rész, jelenet érint meg leginkább bennünket? Van-e benne olyan szereplő, aki nem szimpatikus? Vajon van-e ezzel a jellemmel dolgunk? És még sok hasonló kérdést át lehet gondolni, akár egy alkotásban meg is jeleníthetjük. Nagyon érdekes, ha van rá módunk, gyerekekkel együtt elolvasni, és megbeszélni.

Nekem Katajev Hétszínvirág című meséje volt a kedvencem. Aki teheti, olvassa el, az énem egy részét megismerheti belőle. Különös és elgondolkodtató most is számomra…

Nagyon nyugodt, békés karácsonyt és egészséges, vidám új évet kívánok!

Köszönöm, aki időt szánt rá, és elolvasta írásaimat 2016-ban! Remélem, néha, valahol, valakinek segítettek…

Szimbolikus búcsú a kis sárga házaktól

Az éjjel sokat gondolkodtam: tervezgettem a jövő évi feladataimat,  csoportjaimat. Nehéz hozzászoknom, hogy ennyire előre ki kell találnom, hogy mikor mit indítok – főleg úgy, hogy a család többi tagja nem adja le a jövő évi programtervezetét. (Na jó, az szmk üléseket és szülőiket tudom. A mihez tartás végett, ugyebár.)

Azon tűnődtem ismét, hogy milyen sokféle szerepben kell lennie egy nőnek. Erről már sokat beszéltem, írtam. A szerepeinkhez való viszonyunk fontosságát is hangsúlyoztam már. Most meg a szerepeink megvalósításához szükséges készségeinken, képességeinken morfondíroztam.

Hollós István Búcsúm a Sárga Háztól című könyvét olvastam a közelmúltban. Idézek egy kicsit belőle: “Kultúránkat át- és átjárja a neurózis! Miért? Talán túl sok a tilalom. A tabu. Arra gondolok, Barátom, hogy a sok tilalom  sok kis rekesz, ahova bezárták az ösztönös vágyakat. Minden tilalom maga egy kis sárga ház. Azután egyszer csak nagyon sok lesz a kis sárga ház, a sok bezárt vágy kitör. Ezért építették az emberek a nagy Sárga Házat. A Sárga Ház maga tünet, amelyben az elfojtott, a meg nem engedett visszatér.”

Hogy miért is ez a pár mondat indította el a gondolatfolyamomat? Nem tudom, hogy tudom-e biztosan. Talán azért, mert anyaként annyira meghatározzuk gyerekeink, azaz a jövő sorsát. Ez gyakran ébreszt bennem félelmeket. Hiszen akármerről nézzük az emberi viselkedést és gondolkodást meghatározó tényezőket, az anya jó esetben mindenképp szerepel benne. Benne vagyunk a génjeinkkel (genetikai meghatározottság) és benne vagyunk a nevelési elveinkkel, melyet mi magunk is valami mélyen gyökerező dolog által alakítunk ki.

Visszatérve Hollóshoz. Az ösztönös vágyakat a család gyakran gúzsba köti. És ezek a vágyak gyakran a szülők elfojtott vágyai. Lehetnek ezek olyan indíttatásúak, hogy “ha már nekem nem adatott meg”, és olyanok is, hogy “velem ez történt, és én biztosan nem teszem ki ennek a gyerekem, megvédem minden áron”. És ezek annyira érthetőek! … Részben.

Azért csak részben, mert nem veszi figyelembe a saját gyermekünk egyéniségét, igényeit, aktuális anyagi és társadalmi helyzetünket… És még sorolhatnám. Az volna a jó, ha egyre többen megismernénk önmagunkat, önmagunk mozgatórugóit, elnyomott kis belső ügyleteinket, ezáltal nem kényszerítenénk bele közvetlen környezetünket olyan dolgokba, melyek nem is róluk szólnak. Csak elég rossz szembesülni önmagunkkal. Szembesülni azzal, hogy szüleink legjobb, legszeretőbb szándékuk ellenére esetleg milyen terheket raktak ránk. És főleg azzal szembenézni, hogy mi miket nyomunk a gyerekeink zsákjába.

Sokan ezekre az önismereti dumákra csak legyintenek, hiszen ők is felnőttek, sikeresek, boldogok, pedig régen nem foglalkoztak ennyit a szülők és gyerekek lelkével. Igen, vannak szerencsére ilyen emberek is. De ők is használnak okostelefont, pedig régen anélkül is éltek emberek. Nem aggódtak régen azon sem, hogy ha valaki már 3 órája nem reagált az e-mailre, akkor mi lehet annak hátterében; vagy nem jelentkezett be valaki tegnap óta a facebook-on, akkor mi lehet annak az oka. Bár történelmi ismereteim igencsak hiányosak, de az 1700-as évek végétől az 1800-as évek közepe között lezajló ipari, technológiai forradalom utáni években jelentek meg az első “igazi” pszichológiai iskolák. Így valószínűleg, ha jobban elmélyednénk a témában, találnánk összefüggéseket a gépesítés és a lelki egyensúly megbillenése, felborulása között, és ezek megértése iránti igény, valamint a rájuk adott válaszok “finomodása” között.

Szóval változik a világ. De vannak alapvető emberi érzések, érzelmek, ösztönök, amelyek nem változnak. Bár kifejeződésük, kifejezhetőségük változik. Talán ezekben a kifejezhetőségekben rejlik a kulcs. Hogy kifejezzük, kifejezhessük ezeket, de úgy, hogy a mai társadalom, a kultúra által elfogadható legyen. Úgy, hogy ne kelljen belebetegednünk, szomatikus és pszichés tüneteket produkálnunk, és produkáltatnunk gyerekeinkkel. Úgy, hogy ne kelljen kis sárga házakba dugnunk az ösztönös vágyainkat. A művészet minden kifejeződési formája segíthet ebben. Akár tevőlegesen próbálgatjuk, akár (eleinte) csak passzív szemlélőként. Hiszen a művészet ősi. A zene, a tánc, az ének, a festés-rajzolás mind ősidőkre nyúlnak vissza. Tehát nem hivatkozási alap a “régi szép idők”. Remélem, mindenki megtalálja a maga számára azt az egészséges formát, amelyben ki tudja teljesíteni ösztöneit, és képessé válik megérteni és elfogadni mások ösztöneit, érzéseit. Ön szerint, Hollós Úr?

Illusztráció: sajto-foto.hu