Színház az egész világ?!

 

Színház az egész világ.

Színház az egész világ!

Színház az egész világ?

Nagyon sokat foglalkozom már régóta ezzel a témával. Vajon ha folyton szerepeket játszunk, mikor vagyunk önmagunk. És akkor, amikor azt hisszük, hogy önmagunk vagyunk, akkor szerepben vagyunk-e. Nem szociálpszichológiai értelemben, hanem a meg-, vagy eljátszás tekintetében.

Sokszor tapasztalom, hogy valaki (például én is) sírás közben is próbál mosolyogni. Miért? Ha egyszer fájdalmas valami, miért kellene úgy tenni, mintha nem lenne az. Mert én például nem akarom, hogy a rólam kialakult kép, mely szerint én olyan mosolygós vagyok, darabokra törjön. Van, aki megijed, hogy a felszín alatt vannak mély érzései, és ezt leplezi a mosollyal. Van, aki bagatellizálja a problémát, röhejesnek tartja a könnyeket…  Talán ma nem trendi sokféle érzést átélni, hisz nem a romantika korában élünk.

A másik dolog, amin sokat töprengek, hogy mennyire válunk sebezhetővé, ha  beszélgetőtársunkat beavatjuk problémáinkba, hibáinkba. Eddig még sosem tapasztaltam, hogy bárki is visszaélt volna bizalmammal, amikor megosztottam vele életem nem épp rózsaszín részeit. Pedig ezt tettem olyankor is, amikor szakemberként voltam a helyzetben. Arról megoszlanak a szakmai vélemények, mekkora én-bevonással kell dolgozni a segítő szakembereknek. Én amellé teszem a voksom, hogy számomra a hitelességhez ez szükséges. (Azt is gondolom, hogy nagyon gyakori pályaválasztási motiváció, hogy valaki azért lesz szociális szakember, hogy csak úgy mellesleg megoldja saját elnyomott szorongásait, megoldja mélyen eltemetett elakadásait. De ez már egy szociológiai kutatás témája, melyet majd talán nyugdíjas éveimben megcsinálok…) Arról beszélgettem egy ismerősömmel, hogy hazánkban még mindig milyen kevéssé terjedtek el a csoportmódszerek, melyek arra hivatottak, hogy ismerkedjünk önmagunkkal, el tudjuk fogadni önmagunkat mások segítségével. Ugyanis ott beavatunk másokat, belelátnak idegenek olyan történeteinkbe, melyekre nem biztos, hogy büszkék vagyunk. Aztán arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy másoknak feltárulkozzunk, bízni kell az emberekben. Ezt a bizalmat, az ősbizalmat kisgyerekkorunkban tanuljuk meg/tapasztaljuk meg szüleinktől, főleg az anyukánktól. Akinél ez sérül, nagyon nehéz önmagát adni mások előtt. De sok embert ismerek, akiknek ez sikerül, és nagyon becsülöm őket érte.

Amikor szerepeinket összeszedjük, átgondoljuk, szelektáljuk, és önmagunk lényegét, esszenciáját meghatározzuk,  talán van esély arra, hogy megtudjuk, mikor vagyunk önmagunk. A Női Csoporton most ezzel próbálkozunk. Nagyon érdekes belelátni abba, hogy más nők milyen szerep-konfliktusokkal küzdenek. Az, hogy ezekre a konfliktusokra mikor talál valaki megoldást, nagyon eltérő. Valaki elmegy, hogy fejlessze önismeretét, és tudja, hogy jó helyen van; valaki megijed tőle, mert még nem tart ott. Nem tart ott, ahol… Ahol tartania kellene, vagy ahol mások tartanak, vagy ahol tartani szoktak ilyen korban az emberek? És akkor megy tovább a szerepjáték: eljátsszuk, hogy de igen, ott tartunk, ahol elvárják tőlünk; azt csináljuk, amit ebben az életkorban kell; vagy amit 2016-ban illik.

Sokan hiszik, ha valamin túl lesznek,  ha majd egy bizonyos dolog véget ér, akkor végre önmaguk lehetnek. Talán igen. De addigra már sokszor annyira eggyé válnak a szerepükkel, azzal, amitől boldogtalanok, hogy nehéz kilépni belőle. A tranzakció analízis szerint kommunikációs szerepeinket tekintve lehetünk gyerek, szülő vagy felnőtt poszton. Ezek mind a kommunikációban, mind a viselkedésben megnyilvánulnak. Gyakran megtörténik, hogy valaki felnőtt párkapcsolatában is szülőként van jelen. Ő a párjának az anyja/apja. Vagy valaki örökké a szülei kicsikéje marad. És a 30 éves kicsike döntésképtelen, magányos ember lesz… A cél, hogy mindannyian megtanuljuk a felnőtt-felnőtt kommunikációt, mely sok játszmából, sok családi színdarabból menekülést jelent. Azonban nem egyszerű ezekből kilépni. Egyrészt a változás általában egyensúly-vesztést is jelenthet rövid távon, ami ugye nem túl ösztönző. Másrészt megválni egy szerepünktől, egy részünktől, félelmetes lehet. Nekem például azért volt ijesztő, mert akkor mi lesz a többiekkel, a színdarab többi szereplőjével. Hát ez az, amit sosem lehet előre tudni. De joga van mindenkinek ahhoz, hogy a saját életét élje, hogy önmagát adja.

Vagy önmagát alakítsa? S a kígyó a saját farkába harap…

Ajánlom ezt a bejegyzést több embernek is szűkebb környezetemben.

 

Szupervúmen létezik?

Ma, miközben nyilvánosságra hoztam az általam vezetett Női csoport témáját, igencsak magamba szálltam. A női szerepeket, az önként vállalt, vagy épp mások által nyíltan /burkoltan ránk erőltetett szerepeinket fogjuk feldolgozni a következő foglalkozáson. Illetve inkább csak elkezdjük a felszínre hozni, mert 90 perc nagyon gyorsan elrepül. Azon gondolkodtam egyrészt, hogy ennek a csoportnak az alapgondolata az volt, hogy az otthon lévő anyukák megtapasztalhassák, jár nekik is az én-idő. Hogy a csoportban kapott új élmények, tapasztalatok, önmegismerést segítő gyakorlatok (melyek tudatosan nem a pelenkázásról, szoptatásról, gyereknevelésről szólnak) új megvilágításba helyezzék az otthon töltött évek hatására általában beszűkült kapcsolataikat. Ezért is másfél óra: két szoptatás közt csoportfoglalkozás+menetidő. De az anyukák ugyebár nehezen nyitnak, nehezen indulnak útnak, nem áldoznak magukra, a gyerek jóllétét tartják csak szem előtt, nem érzik, hogy ez most probléma lenne, talán majd máskor, nincs, akire bízzák a kicsit… És ezeket olyan gyorsan szedtem össze, mintha én ezeket éreztem volna a gyerekeimmel itthon töltött évek alatt. És igen, ezeket a jogos vagy jogtalan kifogásokat hoztam elő én is! Akkor meg miről beszélek?

Itt jön végre, hogy másrészt miről gondolkodtam. Arról, hogy mennyi elvárásnak kell megfelelni egy nőnek. Ezt nem részletezem, mert már lerágott csont. Szembemenni nagyon nehéz vele, hiszen az egész társadalmi berendezkedés úgy alakult, hogy a nők dolgozók, háziasszonyok, anyák, élettársak – minimum. Szerencsére abban az irányban is van társadalmi változás, hogy a férfiak a gyereknevelésben óriási szerepet kezdenek betölteni, a házimunkákba is besegítenek. Így inkább nekünk nőknek kell áthangolódni a mártír szerepről: nem kritikának venni, ha a férjünk elmosogat, és nem beszólni, ha a nagy ujjaival a gyerek fülét nem mossa meg “jól”. Nehéz ezeket a generációs beidegződéseket leküzdeni, saját bőrömön tapasztalom.Főleg úgy “leküzdeni”, hogy inkább csak magunkban tartjuk a kritikát, a jól irányzott beszólást. Mert ha nem belülről jön a felszíni változás, akkor lehet, hogy a kapcsolatunk (ennél a példánál maradva férjünkkel) harmonikusabbnak tűnik, de csak tűnik. Bennünk valószínűleg egészen más érzések dúlnak, mint a harmónia!  Inkább olyasmi, hogy “már megint én engedtem; már megint el kell tűrnöm, hogy ő nyerjen; sosem becsüli a munkám; ezzel is csak megalázni akar, bebizonyítani, hogy ő jobb nálam.  És még sorolhatnám. Szóval ez egy tudatos áthangolódást jelent az egész helyzethez való hozzáállásban.

Harmadrészt pedig arról gondolkodtam, hogy amióta szervezem a pályaválasztási csoportokat, a női csoportot, a 2 iskolás és 1 ovis gyerekemnek szeretném továbbra is ugyanazt nyújtani, mint amikor még nem dolgoztam. Rájöttem, hogy a férjemre, a főzésre, a takarításra, az olvasásra, a mozgásra, az érdekmenetes baráti telefonokra alig jut időm. Az egyik ismerősöm megkérdezte, hogy amúgy azért én harmóniában vagyok-e. Azt mondtam tegnap, igen, boldog vagyok. De azt hiszem, át kell nekem is gondolnom a szerepeimet, hogy minek mennyi teret engedek az életemben. Úgyhogy ezt a bejegyzést talán különösebb tanulság nélkül abba is hagyom…

* Kép: Mona Superwoman” by Teddy Royannez (France)

Ha már jelenlegi munkahelyén nem tud szárnyalni…

Előfordul, hogy valaki 14-18 éves korában rossz döntést hozott a továbbtanulás tekintetében. Mivel korunkban a long life learning (élethosszig tartó tanulás) filozófiája egyre nagyobb hangsúlyt kap, sosem késő új irányt venni.

Bár hozzá kell tennünk, hogy felnőttként sokkal nehezebb a tanulás, ha más miatt nem is, de az időbeosztásunk miatt mindenképp. Azonban arról se feledkezzünk meg, ha már mindenféle testi jelét mutatjuk annak, hogy jelenlegi szakmánk, jelenlegi munkahelyünk nem okoz megelégedettséget számunkra – érdemes váltani. Noha sokszor lehetetlennek tűnik a vágyott képesítés megszerzése, motiváltságunkkal rengeteg akadály leküzdhető. Persze, ha nem csak mondogatjuk, hanem teszünk is érte! Tudom, hogy nehéz elindulni, de a végén mindig kiderül, hogy megéri!

Felnőttek pályakorrekciós tanácsadása

• Olyan fiatalok és felnőttek számára ajánlott ez a fajta tanácsadás, akik rendelkeznek valamilyen szakmai végzettséggel, de váltani szeretnének, és ezt a tudatos döntést önismeretük mélyítése révén szeretnék meghozni.
• A foglalkozásokon feltárjuk a bennünk és környezetünkben lévő lehetőségeket beszélgetés és kérdőívek segítségével.
• 4-6 alkalomból álló foglalkozás-sorozat.
• Egyénileg egyeztetett időpontban zajlik (akár az esti órákban vagy hétvégén).
• Helyszín: Mozaik Tanulásfejlesztő Központ, 1192 Budapest, Kós Károly tér 1.
• Ára: 3000 Ft/60 perc.
• Bejelentkezés: meszaroseli79@gmail.com címen.

Pályaorientációs és pályaválasztási foglalkozás – Hogy tudd, mi vár rád!

• Azoknak a fiataloknak ajánlott, akik középiskolai vagy érettségi utáni továbbtanulás előtt állnak, és bizonytalanok vagy tanácstalanok, hogy mit és hol tanuljanak.
• A foglalkozásokon az önismeret mélyítése és a pályaismeret bővítése révén képessé válnak a résztvevők kiválasztani a számukra leginkább megfelelő szakmát.
• Azok számára is segítséget nyújt a tanácsadás, akik tudják, hogy gimnáziumban szeretnének továbbtanulni, hiszen ez az iskolatípus is specializálódik általában valamilyen területre. A megfelelő gimi kiválasztása elősegíti (illetve elhibázott döntés esetén hátráltathatja) a fiatalok érettségi utáni  előmenetelét.
• Az egyes alkalmakon komplex szakmai eszközöket használok. A gyerekek és fiatalok önismeretét kérdőívek, szituációs gyakorlatok és művészetterápiás technikák segítségével mélyítjük.
• Ez egy foglalkozás-sorozat: az egyéni tanácsadás 5 * 60 perces, míg a csoportfoglalkozások 5-8 fővel indulnak, 10 * 45 percesek, igény szerint tömbösítve (akár hétvégén is).
• Helyszín: Mozaik Tanulásfejlesztő Központ, 1192 Budapest, Kós Károly tér 1.
• Egy iskolából több jelentkező esetén mód van arra, hogy az iskolában tartsuk meg a csoportot, olyan délutáni időpontban, mely mindannyiunk számára megfelelő.
• Árak: egyéni tanácsadás – 3000 Ft/60 perc. Csoportfoglalkozás – 12000 Ft/10 * 45 perc.
• Bejelentkezés: meszaroseli79@gmail.com címen.

Női csoport – az új kommunikációs dizájn hatalmas vonzerővel bír! Próbáld ki!