Senkiből mindenki

Gondoltam, írok egy tavaszhívogató bejegyzést. És agytekervényeimen a következő futott végig: “Bodzavirágból, bodzavirágból hullik, a hullik a sárga virágpor. Fönt meg a felhők szállnak az égen, bodzafehéren, bodzafehéren.” Aztán rájöttem döbbenetes biológiai tudásomnak köszönhetően, hogy a bodza nyáron nyílik. De már késő, egy érzés / élmény befészkelte magát az agyamba. És nem távozik… A globális felmelegedés miatt úgyis lehet, hogy 2 hét múlva nyár lesz, szóval akár azt is hívogathatom.

És hogy honnan az asszociáció? Tegnap ismét megnéztük a gyerekekkel a Mindenki című rövidfilmet, mert a lányomék a fent idézett éneket tanulják kóruson, mely a film záródala. Jogos a kérdés, hogy egy dallam miatt miért is engedem a 25 perces filmet megnézni. Azért, mert…

Azért, mert a legnagyobb lányomnak jót tenne, ha még inkább ki merne állni saját magáért (bár jelentős fejlődésnek lehetünk tanúi az elmúlt időszakban). Azért, mert a középsőnek jó, ha látja, hogy nem mindenki egyformán tehetséges, de egy közösségben mindenkire szükség van (mert ő mindig a nővéréhez hasonlítja magát, aki 3 évvel idősebb). Azért, mert a legkisebbet lenyűgözi minden, ami a zenével kapcsolatos.

Szóval megnéztük, csendben. A végén csendben letöröltem könnyeimet az arcomról. Majd csendben elaludtak a gyerekek. Én meg csendben gondolkodtam, hogy miért is sírok ezen a filmen (is). És akkor ugrott be az, hogy a film végén a mindenki egyben a senkit is jelentette. A senki pedig a mindenkit. Kamaszkori közösségi élményemet éltem újra. Akkoriban aktív kórustag voltam, zongoristaként sokat kísértem hegedűsöket, énekeseket, vagy játszottam négykezes vagy két zongorás darabokat, irodalom fakultációs voltam. És talán ezek voltak azok a dolgok, amelyektől azt érezhettem, hogy nem egy senki vagyok, hanem a mindenki része.

(Kis)kamaszkorban különösen fontos a közösséghez tartozás élménye. A szülőkről való leválással egy időben fontos, hogy a biztonság, a szeretet és az elfogadás érzését megkapja mindenki. Ebben a korban ezt a családon kívüli kapcsolatokban keressük. Ha ez sikertelen, mert valami miatt nem tudunk beilleszkedni, nem fogadnak el, megalázott helyzetekbe kerülünk, maradandó sérülések lesznek kapcsolatteremtő képességünkben, önbizalmunkban, mások elfogadásának képességében. Ez pedig a felnőttkori kapcsolatokat, a párkapcsolatokat nagyban befolyásolja. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokan nem is kapják meg otthon azt a mintát, mely segítségükre lehetne egy-egy kapcsolat kialakításakor. De ez csak egy lehetséges ok a sok közül…

Kiskamasz gyerekeinket szeretnénk biztonságban tudni, amikor elkezdenek igazán önállósodni, amikor igazán meg kell bíznunk bennük – meg az egész világban. Valóban kell éreznünk, hogy bízhatunk mindenkiben, amikor egyedül mennek iskolába, vagy nem avatnak be bizonyos dolgaikba. Ami nem baj, mert szerintem nem kell a szülőknek a gyerekük legjobb barátjának lenni, hisz pont erre való a kortárs-kapcsolat. Ekkor fontos kérdés, hogy hol tart a szülő önmaga megismerésében, mennyire tudatosította magában azokat az elnyomott dolgokat, melyek tudattalanul hatással lehetnek reakcióikra. Hol tart ő maga a leválás, a bizalom, a felelősség és az elengedés kérdésével. Mennyire tudja úgy nevelni gyerekét, hogy ne a saját sérüléseit, feldolgozatlanságait vigye bele? Hát ehhez kell az önismeret. Nem elég a gyereket zaklatni folyton, hogy menjen ide, menjen oda, változzon, viselkedjen, legyen céltudatos, válogassa meg a barátait bla-bla-bla. Nem árt, ha ebben példával járunk előttük!

Sok helyen olvashatjuk, hogy sportoljanak a fiatalok csapatban, akkor kisebb az elkallódás veszélye. Én a zenélést, vagy bármiféle művészeti ág (olvasókör, képzőművészet, filmklub, tánc) közös művelését is alkalmasnak tartom erre. Ott is meg lehet érezni, hogy mindenki összetartozik, mindenki valaki. Senki nem senki. Mert mindenki hozzá tud tenni az egészhez. Olyan jó érzés egymásra figyelve próbálni egy zenekarral, meghallgatni mások véleményét, betekintést nyerni egy alkotás által más lelkivilágába. No meg vagány is… Én azt gondolom, hogy a sport általában előtérbe helyezi a versengést, mely nem minden fiatal személyiségéhez illik. (Én magam sem vagyok versengő típus.) Ezért is nem járnak szívesen edzésre, nem szeretnek meccsekre menni ezek a fiatalok. A fentebb felsorolt művészeti tevékenységekben azok is megtalálhatják a közösségi élményt, az elfogadottságot, akik nem akarnak nyerni, csak részt venni, visszafogottságukkal ott lenni. Vagy csak csendben tolerálni és tolerálva lenni… Akár magukra venni a spleen-t, és abban fürdőzni… Vagy püfölni a dobot… Vagy a C, D, A akkordot véletlenszerűen lefogni a gitáron, és rettentő menőnek érezni magukat… Vagy feketére porpasztellezni egy lapot, hogy mindenki láthassa és vele együtt átérezhesse, mennyire művészi kifejeződést nyert ezáltal a fájdalom…

A lényeg a valós együttléteken van szerintem, mind a sportolásnál, mind a “művészkedős összejöveteleken”. Arra kell figyelnünk, hogy ne virtuális közösségi élményekben legyen része gyerekeinknek, és persze nekünk sem. Hanem találkozzanak, reagáljanak egymás megnyilvánulásaira, tanulják meg megérteni mások verbális és nonverbális kommunikációját. Képesek legyenek elfogadni az érintést, amely tapasztalatom szerint egyre nagyobb nehézséget jelent. Megtanuljanak együttműködni, együtt működni, alkotni.

Kell-e félni a farkastól (párkapcsolati krízis-rovatunk folytatódik)

Hogy eléggé kultúrsznobnak tűnhessek, írok színházi élményemről is. Az előző bejegyzésem (A teljesen idegenek nem is olyan idegenek) moziélményem feldolgozása volt. A mostani pedig egy közelmúltbéli színházi előadás saját-élményű feldolgozása lesz. Edward Albee amerikai szerző Nem félünk a farkastól című drámáját néztük meg, igazán megérintő előadásban.

Vívódom, hogy azért látjuk, olvassuk, halljuk azokat a műveket, amelyek megérintenek, mert a sors odavezérel minket, vagy azért, mert aktuális vagy épp a régmúltból hozott, ám feldolgozatlan problémáinkra mindig segít az irodalom, a zene, a képzőművészet, a film valamiféle választ találni, iránymutatást adni. Tehát bármit nézünk, találunk benne választ. Ezt a kérdést mindenki döntse el. Úgysem ezen van a hangsúly.

Aki olvasta, vagy látta a darabot, biztosan hasznát tudta venni élete néhány játszmájának észrevételéhez, tudatosításához. Számomra félelmetes, hogy az 1960-as években megíródott egy olyan mű, mely a házastársi játszmákat úgy jeleníti meg, mintha a mostani korban történnének. Ugyanazokkal az eseményekkel, ugyanazokkal a szimbólumokkal. A még inkább döbbenetes, hogy mintha a szűkebb környezetem, tágabb családom életébe engedne betekintést, egyúttal lehetőséget adna a feldolgozásra. A színdarab két házaspár kellő alkoholmámorban együtt töltött éjjeli-hajnali beszélgetését, kegyetlen játékát írja le. Mindenkinek van titkolnivalója a másik előtt. Mindenki titkolja valódi érzéseinek egy részét, és cselekedeteik valós mozgatórugója nem is olyan romantikus, mint azt jó lenne hinni. Olyan játszmáknak lehetünk tanúi, melyek – ha jobban magunkba nézünk – , talán a mi háztartásunkban is elő-elő fordulnak.

Akárcsak manapság… Bár igaz, hogy nehéz tiszta, önzetlen érzésekkel nyitni a másik ember felé, amikor az imázsnak oly nagy jelentősége van. A külső (megjelenés, mások előtti viselkedés) sokszor meghatározóbb, mint azt be mernénk vallani magunknak. De ezen kívül számos más oka van annak, hogy valaki miért választja éppen azt az embert párjának. Gyakori a menekülés egy másik kapcsolatból, vagy éppen a szülői háztól, az anyagi jólétért való küzdelem, a felemelkedés reménye, a biztonság illúziójának keresése. Vagy épp azt gondoljuk, hogy ő az igazi, mert mindenben olyan, amilyet elképzeltünk, mert egy saját magunkban elásott trauma miatt ezt akarjuk hinni. Ráadásul egy kapcsolat elején a rózsaszín ködben valahogy szebbnek, jobbnak, és mindképp ideálisabbnak tűnik a választott személy. De ezernyi más motivációja van egy házasság megkötésének. A műben éppen az apa elleni lázadást, illetve az érdekházasság nyomait érhetjük tetten. A lényeg talán az, hogy nem az önmagáért való szeretet, szerelem a két ember együttlétének oka, legalábbis erre a megismerkedésük után elég hamar rájönnek. Csak talán még maguknak sem merik / merjük bevallani. Bár nem tudom, hogy létezik-e olyan párkapcsolat, amely vegytiszta. És főleg, hogy fiatal korban mennyire lehet megalapozott döntést hozni. Talán lehet, mert van rá jó esély, hogy utána a pár mindkét tagja egy irányban, nagyjából egyforma lendülettel fejlődik. Így a hosszú, örökre szóló párkapcsolat kisebb-nagyobb krízisekkel megvalósítható.

De érettebb korban is nehéz megalapozott döntést hozni. A sok elvárás, más kapcsolatokból származó belénk égett félelmek miatt, az eddigi életünk feladásától való rettegés miatt, a sok fel nem dolgozott sérelem miatt kialakult egyre rugalmatlanabb személyiségszerkezet miatt. Meg még kitudja, mi miatt. Félelmetes az elköteleződés annak, aki ezt nem tudta megtenni fiatalabb korban, és félelmetes annak is, aki már megtette, de kudarcba fulladt.

A nagyszüleim 60. házassági évfordulóján kérdeztem a nagymamám, hogy mi a titok. Ő azt felelte: a sok kompromisszum… Manapság nem egészen erre szocializálódunk. A “Valósítsd meg önmagad!”, “Találd meg a saját boldogságod!” hangzatos jelszavai vesznek körül. Amúgy jó, ha valaki képes véghez vinni ezt az utat. Csak ez Abraham Maslow amerikai pszichológus az 1950-es években kidolgozott emberi szükségletek hierarchiájának piramisa szerint a legmagasabb, a hetedik szint. Így ha valakinek nincs kielégítve az alatta lévő szintek bármelyike, nem lesz valódi sikere az önmegvalósítás szintjén. Akkor pedig marad a folyamatos keresés, a kielégítetlenség frusztráló, szorongáskeltő állapota. És ebben sokan gyötrődnek körülöttem. Az említett piramis 1-4. szintjén olyan hiányokat élnek már át, melyek lehetetlenné teszik számukra a vágyott életet. Addig, amíg ott nem töltjük be az űrt, de legalább is nem tudatosítjuk a hiányt, hiába minden… Nem biztos, hogy tökéletesen helytálló ez a feltételezés, de mindenképp megfontolandó életünk sorsfordulóin, és támpontokat adhat egy döntés meghozatalához.

Visszatérve a színdarabhoz és a filmhez…  A Teljesen idegenek című film ugyanannak a témának, a párkapcsolati játszmáknak modern kori feldolgozása. Hogyan segíti, segítheti a tudatosítás, az őszinteség, a mások előtti kimondás, és a mások iránti / általi empátia és tolerancia érzése azoknak a problémáknak a megoldását, melyek szinte minden házasságban benne vannak. A szimbólumok nyelvén mennyire nem vagyunk képesek érteni, és ezáltal segíteni a környezetünkben élőknek. Mennyire szeretnénk nem észrevenni azokat a dolgokat, melyek saját magunk, vagy ismerőseink életét megnyomorítják. És mennyivel egyszerűbb úgy tenni, mintha nem is léteznének problémák. Mintha az, amit minden nap eljátszunk, a valóság lenne. A puszi-nyuszik mögötti elpalástolt elidegenedés, az alkoholba mártott impotencia, agresszió, a munkahelyi stressz mögé rejtett frigiditás, a hamis szócsatákban verbalizált sikertelenség-élmény…

Mindkét mű az életközépi válságban aktualizálódó kapcsolati problémákat boncolgatja. De a vége egészen más a két történetnek… Ajánlom, hogy akit érint ez a krízis, olvassa / nézze meg mindkettőt. Hátha segít meghozni azt a döntést, mely hosszú távon egy kielégítőbb, boldogabb életút megtalálásához segít hozzá.

A teljesen idegenek nem is olyan idegenek

Végre én is megnéztem a Teljesen idegenek című olasz filmet. A filmajánlókban vígjáték a meghatározása, szerintem meg inkább tragédia, esetleg tragikomédia. Sokkoló, röhögős, bőgős, szorongáskeltő, megható, aha-élményes,  hálisten nem csak én vagyok ilyen / azta mindenit, hogy mik vannak /  csak ez velem meg ne történjen-érzéses. Sok témát hozott elő a film. Nem csak a párkapcsolatokban rejlő játszmákról, hazugságokról szól, hanem a toleranciáról, a másság elfogadásáról, a barátságról, az egymás mellé állásról…

Olyan játszmák adták a film vezérmotívumát, melyek meglepően sok párkapcsolatban benne vannak. Biztosan nem az összesben, de többen, mint azt feltételeznénk. A hazugságok szintén… Én azt képviselem, hogy az őszinteségnek kell lenni minden kapcsolat egyik alapjának. De vajon lehet-e úgy élni, ha mindent elmondunk a másiknak? Nincs-e általa túl sok konfliktus, mely megrontja kapcsolatainkat? Felnőttként lehet-e mindig, minden körülmény között elárulnunk az összes gondolatunkat, cselekedetünket? Gőzöm sincs… Nagyon-nagyon sok fájdalmas helyzettel jár, nagyon sok megbánással, megbántással, megbocsátással. Mert “mindnyájunknak három élete van: egy nyilvános, egy privát és egy titkos.”- írják a filmben. Kell-e nyilvánossá tennünk a privát szféránk számára a titkainkat? 

A strucc-politika kifizetődőbb, kevesebb bajjal, bántással jár – rövid távon. Viszont sok apró elhallgatás, füllentés egész biztosan egy hazugság-tengerré válik, amelybe könnyen bele lehet fulladni. (Most ez a szimbólum nincs teljes átfedésben a struccfejjel meg a homokkal.) Sok kapcsolat már az elejétől mérgezett, mert valaki nem akarja feltárni saját magát a másiknak, jobb színben szeretne feltűnni, vagy épp nem is veszi annyira komolyan az egészet, hogy őszinte legyen a másikkal. Ebből nehéz továbblépni, hiszen a bizalom nehezen alakul ki két ember között – mindenképp, minden életkorban. De bizalom nélkül meg nem lehet együtt lenni. Vagy lehet, csak túl sok energiát pazarolunk el arra, hogy kiderítsük, a másik most vajon vetít-e, vagy ez a tiszta igazság, bízhatunk benne. Vajon tényleg mindenkinek van rejtegetnivalója a párja előtt? Valószínűleg naivság lenne azt gondolnom, hogy vannak kivételek. Noha jó lenne ebben a tudatban élni…

A film azért is érintett meg nagyon, mert a benne szereplő nők hasonló életkorúak, anyák, házasok, mint én. Amolyan életközépi válságban szenvednek, ami rám is vár hamarosan. (Vagy már itt is van.) Minden, amit felépítünk 40-45 éves korunkra, az vajon csak egy légvár, sok apró titokkal, elhallgatással? És akkor jön egy olyan játék (vagy véletlen), mint a filmben, és összedől a jól összetákolt életünk? Ez nagyon rémisztően hangzik. Az, hogy tudjuk, másokkal is van ez így, minden kapcsolatban vannak krízisek, elegendő-e ahhoz, hogy túllépjünk ezirányú félelmeinken, aggodalmainkon? Vagy ez a megnyugvás csak önáltatás lenne? Eléggé úgy tűnik.

Mindenképp elgondolkodtató, hogy hogyan lehet működtetni hosszú évekig a párkapcsolatot. Lehet-e szenvedések nélkül, melyek szálkákat hagynak. Azok a szálkák kikerülnek-e belőlünk, vagy alattomos módon rákos sejtekké alakulnak. Azok a rákos sejtek alakítják-e utána a párkapcsolatot (az adleri értelemben vett hatalomgyakorlás eszközeként). Vagy jobb lenne, ha amikor valaki már kihűltnek, langyosnak érzi a kapcsolatot, inkább kilépne belőle, mert így nem maradna a rákos sejteknek táplálékként a szálka.

Csak akkor meg ott vagyunk, hogy mivel szinte minden kapcsolat kihűl, meg állóvíz lesz, ezért gyakorlatilag számítani kell arra, hogy nagyon rövid idő alatt átváltozik a társadalom szerkezete, nem lesznek hagyományos családok, csak mozaikcsaládok. Az meg nem hangzik túl jól. Főleg, ha a gyerekek szempontjából nézzük. Ráadásul mára nagyon kitolódott a gyerekvállalási életkor. Mert ugye az lehetne megoldás (kissé önámító módon), hogy ha a gyerekek már nagyobbak, akkor bolygatjuk az állóvizet, akkor legalább ők nem sérülnek. De az meg azt jelentené, hogy kb. 50 éves korában kellene a házaspároknak új kapcsolatot kialakítani, ami már csak azért sem könnyű, mert akkorra már a személyiségünk (hogy is mondjam) kevésbé alkalmazkodó. Nehéz új embereket megismerni, elfogadni. És ha ez nem megy, akkor meg ott marad az a félelem, hogy mi lesz, ha egyedül kell megöregedni… Az is félelmetes, és inkább abba az irányba visz, hogy tűrjünk. Azaz ne változtassunk…

Írásaimban mindig arra biztatok, hogy ha valami nem működik, merjünk változtatni, lépjünk ki  a komfortzónánkból, mert csak akkor fejlődhetünk. Mégis a film végkifejletén fellélegeztem. Nem mondom meg, mi lett a vége, hátha valaki nem olyan újszülött-típus, mint én. (Én ugyanis minden könyvnek és filmnek a legvégét elfelejtem, így akárhányszor olvasom, nézem, mindig újdonságként hat rám.) És hogy miért, magam sem tudom. Alapvetően nem értek egyet a film végkimenetelével, de azt el tudom fogadni, hogy könnyebb a könnyebb utat választani. Meg azt is, hogy sokszor könnyebb fátylat borítani a történtekre. De hogy utána mi lesz? Hogy ugyanazokat a játszmákat játsszák tovább a párok? Hogy ez így lenne a legjobb, legbiztonságosabb, legcélravezetőbb? Talán igen, talán nem… De inkább nem… Csak az meg olyan nagyon nehéz útra tereli a kapcsolat tagjait, hogy sok erő és sok támogatás kell ahhoz, hogy valaki felvállalja ezt a döntést. Mert az útra rálépni a legnehezebb, mivel nem tudjuk, mi vár ránk. Jobb lesz-e, mint amelyről lelépünk. No meg az út eleje sem könnyű. Talán ez a Bret Easton Ellis idézet segítséget adhat a vívódóknak:

“- Hova megyünk?
– Nem tudom – mondta. – Csak úgy megyünk.
– De ez az út nem vezet sehová – mondtam neki.
– Az nem számít.
– Miért, mi számít? – kérdeztem kis szünet után.
– Csak hogy rajta vagyunk.”

Viszont, hogy ki melyik útra értelmezi a fentieket, azt saját könnyei és gyötrelmei árán tudja csak meg… És a még rosszabb hír, hogy a döntésünk helyessége meg  nem is az út elején derül ki. Hm…