Nemrégiben egy nagyon érdekes önismereti túrán vettem részt. A föld alá szálltam, illetve kúsztam-másztam. Egy váratlan ötlettől vezérelve barlangászni mentem egy olyan emberrel, akire mindig, mindenben számíthattam. Így félelem nélkül vágtam neki ennek az élménynek.
Már a barlanghoz vezető út is tele volt nagy felismerésekkel. Mondtam a túravezetőnek, hogy felfelé jó ez a meredek, de lefelé nem biztos, hogy bírja majd a térdem. “A térd a rugalmasság.” – ennyit mondott. Ezen elgondolkodtam. Nagyon rugalmatlan voltam lelkileg régebben, és sokat dolgoztam azért, hogy ez változzon. Így kíváncsi voltam, mi lesz lefelé.
Egy idő után megálltunk egy hatalmas kőrakásnál. Ez a félelmek és szorongások köveiből épült fel. Azokból az érzésekből, gondolatokból rakódott, melyeket a barlang mélyére leszállók otthagynak. Mi is ott hagytunk egy-egy jó nagy követ… Nagyon nehéz terheket vittem mostanában magammal, és jó volt letenni egyet ezek közül. Üzenet magamnak: “Ha nem boldogít, engedd el!” – idézet szabadon Kurt Tepperweintől. (Furcsa volt, hogy ezt a módszert gyakran alkalmazzuk különböző önismereti, személyiségfejlesztő foglalkozásokon, és itt egy amolyan aktív pihenésnek tűnő fizikai aktivitásnál ezzel foglalkozunk. Mégis nagyon odaillő volt!)
Ezután valaki a csoportból már a barlangról kezdett kérdezősködni. Vezetőnk azt mondta: “Most itt vagyunk. Erre koncentráljunk. Éljük meg a pillanatot.” És milyen jogos ez. Mindig a múlton agyalunk, vagy a jövőt tervezgetjük, csak pont a jelent felejtjük el élvezni.
A barlang bejáratánál 
beöltöztünk: overál fel, lámpa a fejre. Rajtam mondjuk nem tipikus barlangász aláöltözet volt (azt hiszem a szoknyás barlangászruhám örök nyomot hagyott a túravezetőnkben), mert mint említettem, hirtelen ötlettől voltunk vezérelve. Ez egyből igazolja is, hogy mennyit rugalmasodtam.
És hát elkövetkezett az alászállás 45 méter mélyre. Szépen sorban kellett haladnunk. Nem előzgetünk, nem szegjük meg a szabályokat. A túravezető által kijelölt sorrendet kellett tartani végig. Engem egy “idegen” biztosított, én pedig azt az embert, akinek végre viszonozhattam, hogy mindig biztonságban lehettem mellette. Furcsa érzés volt mindkettőnknek ez a fordított szerep. Nekem mindenképp. Egymás lábait helyeztük vascsövekre, átadtuk az átjutáshoz szükséges “figurák” pontos kivitelezését. Nagyon felelősségteljes dolog volt. Bár nekem a felelősségvállalással, segítéssel, gondoskodással nincsenek problémáim, de nyilván van, aki ezáltal új oldalát ismerheti meg önmagának.
Először a csúszós talajon a “nimfomán pókasszony” mászást sajátítottuk el. Jelzem, koszos lett a kezem, és nem volt nálam domesztoszos törlőkendő. Egy pillanatra úgy éreztem, ezt nem nekem találták ki. Még 99 percig ilyen retkesen lenni képtelenség! De gyorsan átlendültem ezen a kérdésen, mert át kellett spirálozni a teljes testünkkel egy szűk járaton félig fekvő helyzetben… Sosem szerettem a szűk helyeket, mert nekem szabadság kell. Hát egy fél óra múlva meg is kaptam a teret. Gyönyörű álló-, szalma- és függőcseppkövek, hatalmas cseppkőoszlop mindenütt. 100 év alatt növekszenek egy centimétert. “Úristen! De nagyon lassan…” – ez a gondolat kerített hatalmába. Ismét egy felismerés: állandóan rohanok, nincs időm kivárni nagyon gyakran, ha valaki lassabb. Ez nem fizikai, inkább mentális lassúságot jelent. Nagymamám például nem zavar, hogy lassan eszik, mert közben olyan dolgokról beszél, melyek izgalmasak, tudományosak, a régi korokba visznek vissza. Szóval üzenet nekem: “Lassíts, és várd ki a mások tempóját – mindenféle helyzetben! Így lehetek jó a magánéletemben és a szakmámban egyaránt.”
A túra számomra egyik legfontosabb része az volt, amikor a Szülőlyuk nevű keskeny nyíláson kellett átjutni. Csak és kizárólag egy adott mozdulatsor végrehajtásával tudtunk átpréselődni. Nekem mostanság ez is nehezen megy. Szeretem a magam útját járni, egyéni elképzeléseimet megvalósítani. Hát be is szorult a csípőm először. (Na jó, három gyereket szültem, ez mentségemre válhatna. De nem ez volt az igazi ok, tudom.) Tehát itt átmentünk, még másztunk néhány létrán, meg kötélen csimpaszkodva, és elértünk az alaptúra legmélyebb pontjához. Itt túravezetőnk egy történetet mesélt egy egérről, aki meg akarta szerezni (talán) a királynő csodabogyóját. Folyton hajtotta a vágy, hogy az az övé legyen. Büntetésből farkánál fogva kell lógni évszázadok óta vágyódásának elérhetetlen közelségében, mészkőbe merevedve. Csak és pont engem kérdezett meg vezetőnk, hogy mit jelentett számomra ez a történet. Hát, mint tudjuk, véletlenek nincsenek. Hogy miért is én lettem felszólítva? Mert most ezzel a kérdéssel is sokat foglalkozom. Milyen vágyaim vannak? Azok mennyire valósíthatóak meg háromgyerekes anyukaként? Be kell-e állnom a sorba? És egyáltalán melyik sorba? (A pénztárnál mindig rosszul döntök.) A vágyaim racionalizálhatóak, vagy túlteng bennük az emóció? (A történet egyébként lehet, hogy teljesen másról szólt. Nekem így maradt meg.)
Aztán visszaindultunk. Én teljesen az érzéseim és gondolataim hatalmába kerültem. A Szülőlyukon gyorsan kifértem, mert most betartottam az utasítást, de mégis megütöttem a karom, ráestem a könyökömre. Már megint kapkodtam. “Lassíts, és örülj a sikereknek!” Úgy érzem, sokszor nem “ünneplem meg” magam, ha valamit jól csinálok. Egyből a következő probléma megoldásához rohanok. Ezen változtatnom kell…
Ahogy kiértünk a barlangból, sokféle érzés vívott bennem csatákat. Megcsináltam egy olyan kihívást, amely eddig eszembe sem jutott. Felismertem olyan dolgokat az életemben és önmagamban, amelyek sok döntésem meghozatalát megnehezítették, sok kellemetlen helyzetet okoztak számomra. Megerősödött bennem az a tapasztalat, hogy az emberek számíthatnak egymásra, feltétlen bizalommal lehetnek egymás iránt. Bebizonyítottam magamnak, hogy a falakat mi magunk építjük önmagunk köré. Ezek bármikor lebonthatók. (Remélem Ország Lili festőművésznek is sikerült élete végére lebontania a falait. Ő számomra emblematikus személy a “falaim” témában.)
A lefelé vezető úton nem fájdult meg a térdem. Ezek szerint rugalmas vagyok kívül – belül. Csak a bokám ment ki kissé, mert rosszul léptem. Elgondolkodtam, mi az üzenete ennek…
Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki a barlangászást, és kívánom, hogy tanuljon meg belőle sok mindent önmagáról.
Köszönet ezért az önismereti túráért John Szilárd túravezetőnek, aki a balatonedericsi Csodabogyós-barlangban, és nem mellesleg önmagunkban kalauzolt bennünket 3 órán keresztül. És köszönet társamnak, aki megint segített, hogy egy magasabb szintre lépjek. Remélem, ő is le tudott tenni legalább egy terhet, és rájött valamire, amely segíti döntéseit!
alkosdmegmagad 