Ahogyan ígértem, úgy nem tartottam be, hogy 2020-tól ismét gyakrabban írok. Nem szeretnék ezek alapján önismereti jellemzőket levonni, mert akkor újra kellene kódolnom önmagamról kialakított képem.
Az van, hogy nem azért nem írok, mert a három gyerek miatt olybá elfoglalt vagyok, hogy még fogat mosni sincs időm (amúgy mivel nem kell reggel útnak indulnunk, kifejezett koncentrációt igényel a reggeli fogmosás betartása). Egyszerűen vagy nagyon gondolkodtam problémákon, és kivételesen nem egyből csaptam, vagy nagyon jól elvoltam, és nem jutott eszembe semmi….
De ahogyan a címben írtam: karantén. Nagyon izgalmas állapot, mely során mindenféle kapcsolatunkról kiderül, hogy tulajdonképpen hogyan is működik. Milyenek vagyunk mi benne, és milyen a másik. Most ezt az oldalát ragadnám meg ennek a kialakult (más jellemzőket nem írnék) állapotnak, nem gazdasági vagy politikai vagy egyéb részét.
A gyerekeinkkel való kapcsolat új értelmet nyer. Majdnem olyan, mintha szünet lenne, mert folyton itthon vannak, és folyton enni kérnek. de mégsem szünet hangulat van, mert képesek, és nem értik a törteket deciméterben – pedig nagyon fontos lenne, hogy azt megértsék! Az is fontos lenne, hogy én megértsem. 🙂 Viszont új oldalamat ismertem meg. Matematikai szöveges feladatokat izgalmasnak tartok. Oké, negyedikes szinten. De kíváncsi vagyok, hogy jól csináljuk-e meg? Erre az izgalomra 40 éves koromig nem volt példa. Ki gondolta volna ezt rólam, amikor az egyetemen úgy kínlódtam a statisztikával, hogy már a kedves Tanár úr érezte magát rossz pedagógusnak a vizsgán. Így hát szülőként megpróbálom feldolgozni jelen helyzetben tanulói traumáim, meglátni a jót a tananyagban, kiélni meg nem valósított pedagógusi elhivatottságom. A lényeg, hogy találjuk meg, mi az, ami örömet okoz ebben a helyzetben a gyerekeinkkel töltött tanulási időben. (Tudom, itt sokan felkiáltanak, hogy számukra minden perc öröm, melyet együtt tölthetnek. Ez a rész akkor nem nekik szólt.)
Aztán ott van, hogy nemcsak tanulni kell imádott gyerekeinkkel, hanem a háztartási munkákat is megcsinálni. Kifejlesztettem a tuti technikát: mákos guba, házi hamburger (jó, fagyasztott húsból), halrúd… de Istennő vagyok a gyerekeim szemében, mert ezeket az ételeket szeretik. Halleluja! Ezt sikerül összehoznom, mire mindenkivel megtanulok. Technika-életvitel óra keretében mindenki besegít valamit (portörlés – mert azt utálom, és ennek mással való elvégeztetése családi tradíció, felmosás, főzésnél segítés). Ez szerintem egész jó buli, miután áthangoltuk az agyunkat, hogy mennyit kell azután takarítani, hogy ha a 7 éves kisfiunk keveri a mákot…
Nagyon érdekes látni a gyerekek viselkedését is egy ilyen helyzetben. Van olyan gyerekem, aki nagyon szociális, és csak az iskolába járás hiányzik neki. Ő elég sokat csetel. De azt hiszem, elveim ide vagy oda, most benyelem, hiszen számára a társas kapcsolatok hiányoznak, azok a fontosak. Van olyan gyerekem, aki kissé bekattan a mozgáshiánytól. Ennek agresszivitásra gyakorolt hatását nem ecsetelném, mert szakmailag hiteltelenné válhatnék. És olyan gyerekem is van, aki meg ebben a nyugodt (nyilván nem mindig belőlem áradó) légkörben teljesen motivált a tanulásra, viccessé, kiegyensúlyozottá és nyitottá vált. Na, most így együtt a három különböző egyéniség azért feladja a leckét, de megint csak azt tudom írni: elfogadás. Ez az egyik legnehezebb feladata szerintem a szülőknek. Lehet szépíteni, hogy “de én szeretem, és olyannak fogadom el a gyerekem, amilyen”. Ez jól hangzik, de nehezen hiszem, hogy akinek több gyereke van, mindegyikőjük egyéniségét ugyanolyan könnyen tudja/tudta elfogadni. Van olyan gyerekünk, aki szinte pont olyan, mint mi. Na, ő a tükör! Kemény dió… (Erről már írtam régebben.) Van olyan gyerekünk, aki teljesen más, mint mi. Őbenne olyan személyiségjegyeket veszünk észre, amire sokszor magunk is vágynánk. Őrá néha értetlenül, néha dühösen, gyakran pedig nagy tisztelettel nézünk – és gyakran nem ismerjük be ezt.
Így hát a gyerekeinkkel való összezártságot felfoghatjuk egy remek önismereti kurzusnak. Hajrá!
Ott vannak a baráti kapcsolataink. Nekem legtöbb barátom családos, folyton időhiányban szenvedő ember, aki próbál megfelelni élete sok területén. De a barátságok megőrzése ilyenkor is fontos lenne. Bevált az online “bulizás”, az online koncerteken való közös részvétel, a rengeteg telefonálás. Akinek van igénye a baráti kapcsolatokra, az nyitott bármilyen formára, csak lássuk és halljuk egymást. Ha nincs akkora igénye, mint nekünk, fogadjuk el, hogy ő ilyen. Hiszen a barátunk.
Ott vannak a szülői és nagyszülői kapcsolataink, melyeket ebben a helyzetben nehezebb ápolni. Engem a lelkiismeret-furdalás gyötör folyton emiatt. Elmenni a beteg vagy idős emberekhez azt mondják, veszélyes. Ez a téma olyan mélyre menne nálam, hogy nem kezdek bele. De fontosnak tartottam megemlíteni, hiszen ez is a legfontosabb kapcsolataink közé tartozik.
És van a párkapcsolat, amelyet talán leginkább megvisel ez a helyzet. Azt hiszem, főként a kommunikáción alapszik a kibírás. Annyit vagyunk együtt a párunkkal, hogy valószínűleg sosem voltunk ennyit. Talán csak nyaraláskor, de akkor ugyebár nincsenek kötelezettségek, időbeosztás, sokféle szerepelvárás.
Most aztán meghallhatjuk, hogy hogyan beszél a kollégáival, mit csinál vagy nem csinál egész nap párunk. Kifogyunk az izgalmas beszédtémákból, mert szerencsére a média is csak a vírussal kapcsolatban közvetít információkat, vagy megnézhetünk együtt valami “jó izgalmas” sorozatot. Megbeszélhetjük, hogy amikor majd 2 nap múlva egyikünk elmegy a boltba, mit kell venni – különös tekintettel a WC papír rétegszámára. Uhhh… Mindig is ilyen intellektuális beszélgetésekre vágytam. (Amúgy rájöttem, hogy mostanában nagy szeretettel viszem le a szemetet, ami eddig nem volt erősségem. De olyan jó kimozdulni. 🙂 )
Túl nagy ötletem nincs, hogyan lehet párkapcsolatilag ezt túlélni. Az biztos, hogy jobban megismerhetjük a másikat, és megláthatjuk olyan oldalait, amelyeket eddig nem. Ha ez tetszik nekünk, megerősíti a kapcsolatot. Ha nem, akkor… Akkor jövök a szokásos dumámmal, hogy beszéljünk róla. Olyan elcsépelten hangzik, hogy csak na! De tudom, hogy ennek ellenére nem elég pár beszélget arról, hogy hogyan éli meg, hogyan érzi át (ezt) a helyzetet.
A beszélgetésekhez néhány jó tanács. (Bocsánat, ez nagyon reklámfogás-gyanús mondat volt. 🙂 ) Vessük be a Gordon-módszert, vagy hagyatkozzunk C. Rogersre. Mindig a saját érzéseinket fogalmazzuk meg, anélkül, hogy a másik felett ítélkeznénk, de támasszuk alá párunk konkrét cselekedetével állításunkat. Viszont ha társunknak van problémája, hallgassuk őt értő figyelemmel. Ezt olyankor érdemes bevetni, ha valóban van időnk meghallgatni a másikat. Én nagyon kreatív és empatikus módon éjjel 1-2 között kezdek bele olyan beszélgetésbe, amelyben azt szeretném, hogy meghallgatásra találjak. Nem feltétlen követendő példa! 🙂
Ha meg nagyon elakad egy pár vagy egy család, hát ilyenkor is fel tudunk keresni szakembereket, akik online módon próbálnak segíteni. Szerintem nem az igazi, én sem érzem úgy, hogy ugyanannyit kapnának a klienseim, mint amikor személyesen találkozunk, de mindenképp jobb, mint a családon belüli erőszak…
alkosdmegmagad 