Chat-szerelem, avagy az idealizált másik

A múltkor azt a megállapítást tettem egy ismerősömnek, hogy a chat a kommunikáció halála. Aztán persze tipródtam rajta, hogy valóban így van-e. Nemrég kezdtem űzni a beszélgetés eme fajtáját. A kisgyerekes barátnőimmel volt, hogy napokig nem beszéltünk sem élőben, sem telefonon, mert amikor alkalmas volt egyikünknek, nem volt jó a másikunknak. Mert ugye mikor máskor kell kakilni a gyereknek, mint amikor anya elkezdi tárcsázni barátosnéját. Ugyanakkor kell természetesen a Barbie karcsú testét is beleszuszakolni egy sztreccs hálóból készült ruhába, melyet kizárt dolog egy kézzel megoldani. Így rákaptam én is, hogy írok. Az első traumám az volt, hogy míg én a családi teleregény teljes forgatókönyvét megírtam, a válasz rutinos barátnőmtől pár szó volt. Sokkal okosabb nem lettem tőle, de legalább a pár lényegre törő szóból megtippeltem lelkiállapotát. És itt nagy hangsúly van a megtippelésen. Aztán rájöttem, hogy az arcocskák ebben a lelkiállapot-meghatározásban nagy segítségemre lesznek. Mára én is megtanultam három szóban leírni a hetet, arcocskával jelölni, hogy boldogságos, röhejes vagy nagyon vicces napokat tudhatok magam mögött. Majd hosszas, valós beszélgetésekben bocsátkozom a részletekbe. Ez az én chat-fejlődésem története.

Ami leginkább elgondolkodtat azonban a témával kapcsolatban, az az, hogy hogyan lehet valójában ismerkedni ebben a formában. Sok nővel és néhány férfival beszélgettem erről. És végső következtetésként azt vontam le, hogy csalódás forrását rejtegeti mindkét nem számára, amikor igaziból beszélniük kell(ene) egymással. A  csoportfoglalkozásokon gyakran előkerül ez a téma. Amíg csak a különböző internetes oldalakon kommunikálnak egymással, minden olyan ideálisnak tűnik. Hiszen mindenki a legjobb képet teszi fel magáról – ugyan 15 éve készült, gyönyörű haj, feszes bőr, hasi úszógumi nem látszik-, a válaszokat lehet szépen, megfontoltam, hatásosan megírni. Nem kell spontán három értelmes szót kinyögni, melyből kiderül, hogy az illetőnek semmi köze a témához. A helyesírási hibák árulkodóak lehetnének. De mivel csak ékezet nélküli szavak egymásutániságáról beszélhetünk, ez sem biztos, hogy feltűnik.

Az egyik legnagyobb veszélyének azonban azt tartom, hogy az ismerkedős írogatás alatt mindkét félben kialakul egy kép a másikról. És közel sem biztos, hogy a személyes találkozás ezt a képet megerősíti. Mert ugye az első pillanatban kiderül a külső, a hangszín, a számomra nagyon fontos illat… Az, hogy mennyire udvarias egy férfi, vagy mennyire nőies a járása egy nőnek… És még sorolhatnánk azokat a tényezőket, melyek egy spontán ismerkedésnél azonnal láthatóak, érezhetőek a másikkal kapcsolatban. Van lehetőségünk eldönteni, hogy belemegyünk a másik fél megismerésébe, vagy arrébb szökellünk a táncparketten.

Tehát gyakran a személyes találkozás első pillanatában sérülhet az interneten alakulgató kapcsolat. Vagy nem is a kapcsolat, hanem az egyén. Mindkét fél. Egyik részről kiderül, hogy nem is vagyok olyan tökély, mint amilyennek már az írás közben magam is hittem. Ez rombolja az önértékelést, noha nem valós önképre épült. Másik oldalról a csalódás, az idő- és energiapocsékolás miatti düh, a reménytelenség egy normális párkapcsolat kialakítására.

Mivel az első benyomás fontosságát a kutatások is alátámasztják, és az emberek nagy része ezt tapasztalatból is tudja, így ezeknél a találkozásoknál az idealizált másik miatt egyből negatív benyomás alakulhat ki. Onnantól pedig ki tudja, érdemes-e folytatni. És ki tudja, hogy a következő ilyen “élmény” mennyire teszi tönkre a boldog párkapcsolat kialakításáról alkotott képünket, a párszerzéshez szükséges belső kisugárzásunkat mennyire rombolja le.

Ismerkedni mindig is nehéz volt. Ha fiatal valaki azért, ha “nem annyira” fiatal azért. De a személyes kommunikációt megúszni nem nagyon lehet egy kapcsolat során. Repkedni az idealizált másik által keltett hamis boldogságban igen kockázatos, mert könnyen eloszlik a kép az első pillanatban, de lehet, hogy még utána is építgetjük a légvárat. Az első szellő azonban azt is elfújja, vagy átalakítja. Akkor rájövünk, hogy nem is ilyennek képzeltük a másikat. Pedig ha egyszerűen csak nyitottan, elvárások nélkül ismernénk meg valakit, talán teljesebb valóságában fogadhatnánk és szerethetnénk meg őt. Bár a szerelem úgyis rózsaszín ködbe burkol mindent…

Vagy ezt már csak az én generációm néhány tagja gondolja így? Talán nem…

Fotó: szeretlekmagyarorszag.hu

 

Indulatáttétel, indulat letétel – meg ami ezekből származik

Megint túl sok minden került elő a tudatalattimból. Ijesztően sok… A szakemberek által gyászmunkaként emlegetett folyamat tényleg munka, és tovább tart, mint hittem. Munka szembenézni a múlttal, az aktuális érzéseinkkel, az érzéseink és cselekedeteink által okozott helyzetekkel, melyek pedig a jövőben bonyolódnak tovább. Munka testi és lelki szinten is. Rengeteg energiát leköt ezeknek az érzéseknek  a rendezése, tudatosítása, értelmezése.

Amikor tanultam a gyász feldolgozásáról, a könyvtáros azt mondta az általam kikölcsönzött szakkönyvről, hogy kíváncsi, mit tanulok meg belőle. Azt mondta: “a gyászt csak az idő gyógyítja be. Amikor átéltük az első karácsonyt az elvesztett személy nélkül, amikor kiderül, hogy ezt is, azt is ő szokta csinálni, és most meg nincs, aki megcsinálja.” És még sorolta. Akkor értetlenül néztem rá. Gondoltam, elolvasom a könyvet, és én onnantól tudni fogom, hogy majd hogyan kezeljem egy ilyen helyzet kapcsán magamat, környezetemet. Nem bízom az időre. Ezután a könyvtári eset után 1-2 hónappal meghalt az apukám. Az elején viszonylag zökkenőmentesen zajlottak a dolgok. 25 éve nem élek közel hozzá, a mindennapjaimnak nem volt részese. Így nem is tűnt fel annyira a hiánya. (Ezen persze most sokan megbotránkoznak.) A gyerekeim szemmel láthatóan gyorsabban dolgozták fel papi halálát. Ott lehettek a temetésen, bármikor, bármiről beszélhettek velem, kérdezhettek, az érzelmi állapotom sosem takargattam előlük. Ez jól ment nekik is és nekem is. És elég hamar el is rendezték magukban. Bár a legkisebb fiam még sokáig várta, hogy a doktor bácsi mégiscsak  ad apának valami gyógyszert, amit kivisz a temetőbe papinak, aki beveszi, és meggyógyul. De nem. Nincs ilyen gyógyszer. És lassan elfogadták. Beszélünk Róla, de már nincs az a mély csend, amikor valakinek eszébe jut valami papival kapcsolatban.

A gyerekeknek könnyebben ment a halál elfogadása, pedig 9, 6 és 3 évesek. Tehát nem egyformán gondolják az élet végességét, az idő és elmúlás fogalmát. Sokat gondolkodtam, hogy ennek mi lehet az oka. A fentebb említett könyvben azt olvastam, hogy a gyászt akkor könnyebb feldolgozni, ha kapcsolatainkat nem terhelik elnyomott indulatok, megbánások, ki nem mondott érzések.

A gyerekek ebben jók nagyon! Ők megmondják, ha nem szeretnek valakit (ami persze nem végérvényes, csak aktuális), megmondják, ha nem akarnak valaki társaságában lenni, megmondják, ha valami nem szép… Úgymond “update” a kapcsolatuk. És sokan gondos nevelői munkával megtanítják, hogy ezeket nem szabad kimondani. Nem azt tanítja a legtöbb szülő, hogy hogyan mondja másként, hanem hogy nem szabad, nem szoktunk ilyet mondani, megbántasz vele másokat. Hazug érzelmek kinyilvánítására tanítják őket. Aztán meg szenvedünk felnőttként a sok ki nem mondott érzéstől. Mert hát ugye a szocializáció az működik, bármi történjék is. Nyomot hagy mindenhol, felülírni meg nagyon nehéz.

A lelkiismeret-furdalás talán az egyik legjellemzőbb érzés egy haláleset után (legalábbis nálam ez a meghatározó – itt tartok a folyamatban). Miért nem tettem ezt, miért nem segítettem, ha akkor másként csináltam volna, biztosan minden másként történik. Persze racionálisan belátjuk egy idő után, hogy nem vagyunk mindenhatók, és nem tudunk megváltoztatni dolgokat. Én is így voltam vele. Tudtam, meg mondták sokan, hogy nem tehettem ennél többet. Tudtam, mert ha végiggondoltam a lehetőségeket, beláttam, hogy megtettem, amit egy gyerek, majd felnőtt megtehet.

Most mégis az a legijesztőbb, hogy azt hittem, túl vagyok azon a kérdésen, hogy mit tehettem volna. Aztán beütött a krach… Sokat tanultam a freudi és jungi indulatáttétel és viszont-indulatáttétel fogalmáról, mely a segítő kapcsolatok során alakulhat ki a segítő és segítségkérő között. Eddig azonban nem éltem át. Vagy legalábbis nem tudtam, hogy átéltem. Most viszont belekeveredtem, és nagyon kemény volt megélni, és szembenézni azzal, hogy az én elfojtott érzéseimmel mást milyen helyzetbe hozok. Nehezen megfogalmazható az az érzés, amit érzek amiatt, hogy egy elvesztett személyt, annak egy reakcióját belevetítettem egy másik, egyébként rá semmiben nem hasonlító személyre. Talán ez nem csak ezen a szakmai szinten működik. Lehet, hogy tele van a világ olyan rosszul működő kapcsolatokkal és konfliktusokkal, amelyek egy-egy ilyen reakció hatása alatt állnak, abból bontakoznak ki és fejlődnek tovább. És onnantól sok lesz a játszma, rossz szerepviszonyok alakulnak ki. Belekerülünk olyan áldozat kontra megmentő játékba, ahonnan nehéz kilépni. Pedig a játszma csak akkor ér véget, ha az egyik játékos kiszáll.

Hogy mi is lehet ennek az írásnak a tanulsága? Egyrészt, hogy a felnőtt kapcsolatokban is engedjük kimondódni azokat az érzéseket, amelyek akkor és ott nem biztos, hogy jól esnek a másiknak, de hosszú távon nem raktározódnak bennünk, és nem törnek alattomosan a felszínre, vagy éppenséggel későn törnek elő… Amikor már nem lehet megbeszélni a másikkal. Másrészt, folyamatosan dolgozzunk magunkon, ismerjük meg magunkat. Így legalább arra rátanulunk, hogy mi mikor kezdünk játszmázni. Idővel a másik ember játszmáját is könnyebben észrevesszük, és tudunk vele mit kezdeni. Harmadrészt, így hogy leírtam ezt, délelőtt kifestettem magamból, egész jól vagyok…

Kép: Munkácsy Mihály – Siralomház

Tél, gyerekek, semminemjó, mitcsináljunk

Láttam ma egy  bejegyzést: “Mit szeretek a télben? A végét.” És ez teljesen igaz rám. Sose szerettem ezt az évszakot, de gyerekekkel valahogy végképp nem sikerül megtalálnom a szépségét. 20 percig vesszük fel a ruhákat a reggeli indulás előtt, majd amikor én is befűztem a bakancsom, kiderül, hogy valamelyik tankönyv, alvótárs, stb. fent maradt. Így még 3 percet rádobunk. Az idei télen megszántam szegény gyerekeimet (vagy én öregszem), és nem biciklivel, hanem autóval járunk iskolába, óvodába, zeneórára. De ez sem olyan egyszerű ám! Mert mire bekötöm a vastag kabátban és teljes passzivitásban gubbasztó gyerekeim biztonsági övét, körbe levakarom az autóról a jeget, megint eltelik 5 perc. Ráadásul a szélvédő közepét el sem érem, így fújdogálom is valamivel, ami utána maszatolódik, és továbbra sem látok ki rendesen. És még csak 7.35 van. Több mélylégzést eszközölök ilyenkorra, bár van, hogy intenzív kiabálással fújom ki a levegőt. A gyerekeknek utána arról beszélek, hogy majd a dolgozat előtt hogyan próbáljanak nem rágörcsölni a feladatra. Nagyon hitelesnek tűnhetek számukra. Szóval a fentebb vázolt műveletsort változó létszámú gyerekkel játszom el naponta legalább háromszor. (Az igaz, hogy ezért kapom az államtól a 28.500 Ft-ot havonta, úgyhogy egy szavam sem lehet.) Az ötujjas kesztyű felvételét már nem is részletezem ebben a bekezdésben.

Mindennek ellenére szoktam próbálkozni jó ötletekkel, amelynek be kellene aranyoznia a téli napokat. A hétvégén például jégmécsestartót készítettünk a gyerekekkel. Nagyon gyorsan kész volt, gyönyörűséges lett. Kint az ajtó előtt megfagyott, majd az ebédhez meggyújtottuk benne a mécsest a család nagy örömére. (Annak is örültem, hogy ki tudtam venni a belső részből a konzerves dobozt, mert a leírásban “sima konzerves doboz” szerepelt – melyet én úgy értettem, hogy egy átlagos konzervdoboz. De nem! Ne legyenek rajta barázdák, ezt jelentette. Na mindegy, kijött, sikerült.) Azonban amilyen gyorsan elkészült a mű, olyan gyorsan olvadni kezdett. (Bár azt is írták, hogy a skandináv országokban szoktak ilyet készíteni, de én nem bírom a diszkriminációt!) A gyerekek ettől persze kikészültek, ők nem akarják, hogy tönkre menjen a mécsestartó, nem akarják elveszíteni. Úgyhogy ez is “jól bevált buli” volt… Az elengedés gyakorlására kiváló! Úgyhogy ebben maradtam magammal, és a beszélgetést ebbe az irányba tereltem.

Téli szünetre a nagy terv az volt, hogy elmegyünk többször korizni. Mondjuk ez azt jelentette, hogy én videofelvétel-készítéssel osztozom a családi aktivitásban. Jégre nem lépek, megint egy gyerekkori traumám, de ezt most nem részletezem – gondolom, sokak nagy örömére… Sikerült is egyszer eljutnunk, Újév napján, a szilveszteri buli után 6 órányi alvással a hátunk mögött. Annyi jó volt, hogy teljes csend honolt az autóban, mert mindenki fáradt volt. Akkor ezt is kipipáltuk. Egyébként nem csak a felnőttek hibája volt, hogy nem jutottunk el. A szünet nagy részét pizsiben töltötték a gyerekek, és nagyon jókat játszottak. Végül ezt is a tél pozitívumaként írhatom le!

És hogy miért is tudok ennyit írogatni a héten? Mert nem alszok túl sokat. Ennek oka pedig a téli hónapok nagy bónusza: a vírusok gyors terjedése. Hozzánk is begyűrűzött a hányós típusú, így éjjel alvás helyett fogom a vödröt, hogy amikor legkisebb gyermekemnek kell, hát oda tudjam dugni az arcába. Az idén már szerencsére nem kell az eldugult gyerekorr miatt ülve aludnom. Tapasztalatom szerint ez az egyetlen módszer, ami használ ilyenkor: függőlegesben legyen a gyerek, az anya pedig kellően empatikusan és fegyelmezetten üljön egész éjszaka, ölében a duál-unió másik tagjával.

És hogy mégis mi jó  a télben? Rengeteget festünk, olvasunk, kirakózunk, társasozunk. Közben  pedig sokat beszélgetünk. Mert a tél egy befelé fordulós évszak. A felnőttek és gyerekek egyaránt szívesebben és könnyebben figyelnek saját magukra. “Szerencsére” nagy társasági életet sem lehet élni, mert a gyerekek betegségére való hivatkozással úgyis elmarad minden összejövetel. Úgyhogy használjuk erre ezt a 3 hónapot! Hagyjuk egymást, önmagunkat befelé figyelni, belső történéseinket megérteni. Erről beszélgethetünk már egészen kicsi koruktól a gyerekeinkkel. Igen, a mi lelkünket kitárva taníthatjuk meg nekik is, hogy hogyan tudják kezelni érzéseiket, problémáikat.

Sok szeretettel ajánlom barátnőmnek, aki a témát ajánlotta!

Ne csak nézz, mint Rozi a moziban

Az elmúlt években (kb. amióta gyerekeim vannak), a filmnézés egyet jelentett számomra a Jégvarázs, a Barbie vagy éppen Traktor Tom bámulásával, közben kölesgolyó majszolással, majd a kérdéses részek megbeszélésével. Aztán kapva kaptam a lehetőségen, amikor megláttam, hogy filmklub indul. Közel van, optimális időpontban egy anyának, ráadásul olyan témákat érint, amely engem mint a társadalmi csoportok és problémák iránt elkötelezett embert érdekel! Ott a helyem! Kb. 20 éve voltam utoljára filmklubban. Középiskolás koromban a kóruson és az irodalom fakultáción (fakton) kívül ezek az alkalmak hagytak bennem nagyon mély nyomot, jelentették számomra a fénypontot. Aztán más színtereken bontogattam szárnyaim, mostanság meg otthon szárnyaltam a porszívóval és a pelenkával.

És életemben most újra szerepet játszik a művészet ezen ága. Jó is, hogy csak havonta van, mert kell ennyi idő nekem feldolgozni a látottakat. És nem szociológiai szempontból. A filmekben ezekre a dolgokra nem is tudok figyelni, mert annyira magával ragad egy-egy szereplő helyzete, a filmekben lévő kapcsolatok, a számomra küldött “üzenetek”.

Ijesztő összefüggéseket találok a film eseményei és a saját életem között. Ugyanakkor rávilágít, és megértet velem olyan dolgokat, amelyek eddig nem voltak tiszták számomra. Például 20 év kihagyás után miért kellett pont a Gépészt megnéznem? Véletlenek nincsenek… Rettegtem végig, mert én még a Kis hableányban is megijedek a gonosz Ursulától. A kéz és a kar olyan központi szerepet játszott benne, mint az én alkotásaimban, melyeket az elmúlt időszakban önismereti csoportokon készítettem. És megértettem az ezzel kapcsolatos szimbolikus kapcsolatomat. A kar, amely lehet segítő és bántó is, vagy épp abban az értelemben, hogy valaki a karját adná valamiért vagy valakiért. A kéz, melyet moshatunk, de a hozzátapadt bűn(tudato)t nem lehet lefertőtleníteni róla. Van-e érvénye ennek a bűntudatnak, kell-e éreznem? Kaphatok-e olyan dolog miatt feloldozást, amit el sem követtem… Még most is összeszorul a gyomrom.

Vagy rögtön a következő film (Két nap, egy éjszaka), mely a kapitalizmus állandóan napirenden lévő eldöntendő kérdését feszegette: pénz vagy erkölcs. Ebben csak megerősített a film, amolyan sorsközösségi szempontból. Az viszont érdekes volt, hogy a nézők közül talán csak én éreztem úgy, hogy a főszereplő boldogságát a végén az önálló döntés meghozatala, a kétgyerekes anya “felnőtté válása” okozta. Most nőttem fel? Apa halála után a patológus azt mondta, hogy a szülő elvesztésekor válik felnőtté valaki. Tiltakoztam, hogy én már jó rég felnőttem. Vagy mégis igaza volt? Amit a többiek a nézőtéren segítségként éltek meg, én teherként. Hatalmas teherként éltem meg a filmben, hogy úgy éreztem, belekényszerítették a főszereplő nőt olyan helyzetekbe, ahol nem lehetett önmaga. Nekem most ezekről szólt a film, de lehet, hogy pár év múlva másképp látnám.

Azután ahogyan tovább beszélgettem róla, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy jó film ugyanúgy képes saját magunkon elgondolkodtatni, mint egy vers, egy zene, egy képzőművészeti alkotás, vagy épp egy másik ember cselekedete, jelleme. Most ezen a filmes önmegismerő úton is lépegetek előre. Akinek van kedve, próbálja ki!