További gyermekvállalást ösztönző, kevéssé tudományos, ámde szatirikus iromány 2.

Arra jutottam magammal, hogy habkönnyű olvasmánnyal támogatom a kánikulában sínylődő dolgozó, vagy épp munkahelyükön vagy a strandon henyélő olvasóimat.

A cikk első része után többen felszólították a lakosságot, hogy inkább maradjon mindenki szingli, vagy ha teheti, változzon vissza. Pedig jó ám szülőnek lenni, csak ugye vannak problémás részei. (https://alkosdmegmagad.wordpress.com/2017/05/10/tovabbi-gyermekvallalast-osztonzo-kevesse-tudomanyos-amde-szatirikus-iromany/)

Na, de most aztán csupa szépet és jót fogok írni, mert hogy nagyrészt azért vicces, boldog, szórakoztató és megható gyerekekkel az élet.

Hangverseny a Pesti Vigadóban: röpke két óra hossza barokk zenei előadás, három gyerek – egy anya. És végighallgattuk! Na jó, sok lehetőségünk nem volt kimenekülni, mert a kamerás pont mellettünk telepedett le, de legalább a kisfiam az operatőrség minden csínját elleshette. Ha épp nem hatotta meg egy váratlan zenei fordulat, mely ugye nagyon jellemző a barokkra. Igaz, hogy a szünetben a lépcsőn rohangáltak, nem túl odaillő módon, vállalhatatlanul felszaladt nejlonharisnyában – de ezen már nem bírtam fennakadni. Hazafelé menet, míg vártuk a villamost, Soma átesett a villamosmegálló korlátján, mert gondolta, kipróbálja, kapaszkodás nélkül mennyire tud kihajolni. Eléggé. De szerencsére téli szkafanderben volt. Ezt is megúsztuk. Utána fegyelmezetten fogta a kezem, mert olyan szófogadó – mondták is a villamoson.

Anyák napja: legnagyobb lányom szó szerint értelmezte az orgona ágából az anyák napja hajnalára című sort. Így hajlani öt óra után ébresztettek eme sosem megunható, elévülhetetlen dallal, mely a politikai rendszerek váltakozásától (vagy épp nem váltakozásától) függetlenül él. Jófejek voltak, a kávét is az ágyba hozták, ugyan az egész lakáson végiglötyögtették… Ezután hárman előadták a műsorszámokat: vers, zene, tánc – a 8 m2-es tetőtéri szobában, színpadot is csináltak. Milliónyi rajzot, alkotást kaptam, mind csodaszép és rengeteg munkával készült. 10 órakor nyitott a cukrászda, mi akkorra ott voltunk. A zsebpénzükből tortaszeletet vásároltak mindannyiunknak. Hát, mit is mondjak, nincs is jobb, mint éhgyomorra 10-kor egy jó kis tejszínhabos-csokis süti!

Gyereknap a MÜPA-ban: három gyerek háromfélét akar. Sebaj, 4 éves kisfiam, aki épp rendőr-focistának hitte magát, stoplis cipőben (amúgy egész eddig azt hittem stopnis, csak aláhúzta a gép pirossal), vastag téli térdzokniban jött. Ő a mászókáról kb. 10 perc után leesett. A homloka igencsak véraláfutásos lett, így végigülte az ölemben a délelőtt további részét. A nagylányom alkotni akart. Ééééés: már önállóan odament, és alkotott. Nem kellett már ott álldogálni mellette, mint eddig kilenc évig. Hát ez az idő is eljött. A középső hercegnő velem akart lenni, és csak úgy nézgelődni. Én is ilyen vagyok: nézzük az embereket, a madarakat, érezzük, ahogy a nap süti az arcunkat, hallgatjuk a bennünket körülvevő hangokat. Szóval tökéletes idill. Csak a véraláfutás nem illet a fényképre.

Strand: három gyerek – egy anya. Szükséges kellékek: nagyméretű fekvőalkalmatosság, legalább 3 törölköző, sok innivaló, még ennél is több, lehetőleg nagyon egészségtelen és olvadós ennivaló, uv szűrős póló – gyerekenként egy utcai ruha – lányoknak ha lehet fehér és csodaszép, fiúknak valami focistás, naptej, 3 homokozóvödör, ugyanennyi lapát, homokozó formák – minél több, beleülős úszógumi, nagylányos úszógumi, karúszók, felfújható labdák, focilabda. Azt hiszem ennyi. Ja, meg anya retikülje. A felsoroltakból mindenki tetszése vagy tapasztalata szerint találja ki, mennyi mindent használtunk. Annyit segítek, hogy egy kezünkön meg lehet számolni. Ezeket cűgölni egy élmény! Viszont, ha valami nincs ott, akkor akár elronthatja az egész strandolást, hiszen ezek az alapvető dolgok csupán. Így meg, hogy mindenki tökéletes biztonságban és kényelemben érezhette magát a kupacunk láttán, minden a legnagyobb rendben zajlott. Én még úszni is tudtam, mert mindannyian betartottak minden szabályt. Egyetlen nehézség: a hideg víz túl hideg a legkisebbnek,  a meleg víz túl meleg a legnagyobbnak. A legkisebbnek pisilni kell, a legnagyobb szomjas, a nehezen barátkozó középső pont el kezdett ismerkedni egy kislánnyal a vízben, ezért nem akart kijönni. Munkámból és hozzáállásomból adódóan a középső kislányom igényeit preferáltam. Biológiai szükségleteinket háttérbe kell szorítani néha, Maslow elmélete ide vagy oda.

Több órás utazás autóval: tudom, hallgassak, mert nem vonattal vagy busszal. Minden elismerésem azoké, akik ilyet bevállalnak. 10 éven keresztül minden 1 óránál hosszabb utat az éjszaka leple alatt tettünk meg. Aludtak a gyerekek a kocsiban, csend volt, végre lehetett beszélgetni. Aztán tavaly vagányítottunk: indulás ebéd után, délutáni alvásidőben. Eredmény: hányás a ruhákon, üléshuzatokon, autókárpiton, cipőkön. Kiváló utazó-illat lengte be a légteret. Fejlődés azóta: zacskók kiosztásra kerülnek a hányósoknak indulás előtt, csak előre nézhetnek, jó hangosan énekelünk együtt, hogy a figyelem ne a testi történésekre helyeződjön. Hátrány: a beszélgetés újra nem kivitelezhető,  a gyerekdaloktól megőrülök. De hát ijjajúgyélvezeménastrandotippegígyippegígy…

Szilveszter: három családdal jöttünk össze. Természetesen a gyerekek délutáni alvását figyelembe véve jelöltük ki a buli kezdetét. Gondoltuk, jól kialusszák magukat a kicsik, és talán az éjfélt is együtt ünnepeljük. Természetesen a gyerekek nem aludtak, így némi idegeskedéssel vágtunk neki a szórakozásnak. De! Kettőig vigadtunk. Semmi hiszti, befáradás. remek hangulat volt! (Ezúton is köszi, Márti!) A gyerekekkel együtt bulizás hátránya: a nagylányomat megkérdezte a tanító néni, milyen volt a szilveszter. “Jó. Szerintem a felnőttek berúgtak, mert végig röhögtek.” Még nem vették el a gyerekeket tőlem, de minden percben rettegek, hogy jön a hatóság.

Zongorapad vásárlás: 25 éves álmom vált valóra, amikor megvettem egy gyönyörű mahagóni színű zongorapadot. Érinteni is csak sterilizált kézzel lehet, csak tiszta ruhában ülhetünk rá, a vendégekre szúrósan nézek, ha ruhatartónak használják. Mert ugye ezzel egy álom vált valóra, hát tessék tiszteletben tartani! A második nap ráesett az akkor még csak fél éves kisfiam lábára. Irány a Heim Pál, több óra várakozás, röntgen, sok sírás, kényelmetlen és kellemetlen szituációs szoptatás. Metróval egy darabig haza. A taxist megkérdeztem, elvinne-e hazáig, ugyan csak pár perc, de már szétszakadt a hátam a cipekedéstől. “Nem ránk vár.” – ezt felelte. Ennyi. Tanulság: A szülők nem azért nem vesznek maguknak semmit, mert mindent a gyereknek akarnak megadni. Hanem azért, mert a nagy álmok valóra válása olyan kockázatokat rejt magában, hogy egyszerűen nem érdemes.

Játszóterezés iskolások közt két kicsivel: egy nagyon idétlen forgós játék a középső kislányomat úgy homlokon találta, hogy az egész iszonyúan feldagadt. Vigyük-e vizsgálatra? Telefon. Elmondták a kórházban, mit kell figyelni. Éjjel folyamatosan kontrolláltam, zseblámpával bevilágítottam a szemébe, hogy hogyan áll. Minden rendben volt… Másnap fájlalta délután  Virág a fejét. Úristen, micsoda anya vagyok, hogy nem vittem el eddig, már biztosan vérömleny van az agyában. Rohanás a Heim Pálba. Órákig üldögéltünk, beszélgettünk – mert ugye tünetei alapján a betegfelvételnél nem találtak agyi katasztrófára utaló jelet. Majdnem éjfél volt, amikor is: “Anya, nekem nem is fájt a fejem, csak ki akartam próbálni, milyen a kórház. Meg jó volt kettesben beszélgetni.” Elköszöntünk. Hazajöttünk. Jó volt kettesben lenni. Tanulság: minden gyerekünkkel kell kettesben időt tölteni. Jobb, ha mi találjuk ki a programot.

Alvás: Nyolckor nálunk takarodó van, mert hatkor kelünk. (A már említett cikket aki olvasta, tudja: “Kész vagyok!” – dó-lá-fá dallamra.) “Anya, fogd a kezem!”, “Nekem még pisilni kell.”, “A hasadon alszok, mert kisbaba vagyok.”, “Mindig csak a kicsik bújhatnak hozzád!”, “Szomjas vagyok!”. – “Aludjatok, mert holnap fáradtak lesztek!”, “Késő van, és anyának még sok dolga van.”, “Na, most már elég legyen, alvás!”, “Elegem van, hogy minden este ez megy 10 éve!”. Miután ezek a magvas gondolatok minden este elhagyják ajkunkat, elalszanak. Megyek, mosást bekészítem, mosogatógépet kipakolom, homokot és morzsát összetakarítom, fontos leveleket megírom, szellemi tevékenységet végzek – mert ezeket csak nyugodt körülmények között lehet. Fürdés, fogmosás. A francba, a virágokat megint nem locsoltam meg. Meglocsolom, hátha még felélednek. És amikor egy óra – fél kettő körül belépek a szobába, már foglalt az ágy:

De annyira aranyosak, hogy ezért megéri sok gyereket vállalni. Hajrá!

Alkotói válság meg hétköznapi burn-out

A mai művészeti közérzékenyítési kampányommal kapcsolatban kerestem valami jó kis nyári verset. Olyat szerettem volna megosztani, amely vidám, felhőtlen életérzést közvetít. Hisz most mindenki nyaral, strandol, de legalábbis lazább szabályok közt éli életét. Jó sok verset elolvastam, de egyik sem ragadott meg. Úgy látszik, nekem azok az alkotások tetszenek – legyen az képzőművészeti, irodalmi -, melyek valamiféle szenvedést, bánatot, szomorúságot jelenítenek meg. Pedig mostanában harmóniában vagyok önmagammal. Bár “szerencsére” vannak traumatikus aranytartalékaim a tudatalattimban.

Ez a pohár félig tele van, vagy félig üres?

Megfigyeltem azt is, hogy nincs nagyon ihletem írni. A múltkori cikket is (https://alkosdmegmagad.wordpress.com/2017/06/23/munkahelyi-konfliktusok-avagy-jaj-csak-legyen-vege-ennek-a-munkanapnak-is/) “megrendelésre” írtam. Átgondoltam az elmúlt időszakom, és rájöttem, túl sok mindent csináltam egyszerre. Sok-sok ötletem megvalósításába kezdtem, sok szakmai vezérfonalat kitaláltam. Most meg kiüresedtem…

Azon is gondolkodtam, vajon a művészek is (persze én nem vagyok az) csak akkor tudnak olyat alkotni, mely segít másoknak is feldolgozni a problémáikat, ha ők maguk is szenvednek? Egyszer azt mondtam valakinek, hogy a művészethez kötelező szenvedni, különben semmit nem adnak az alkotások sem az alkotónak, sem a befogadónak. Ezt most is így gondolom. (Nem szeretem a rózsaszín képeket például.) Amikor ez szóba került, Alberto Moravia Lázadás című regényét próbáltam magamban elrendezni – nem nagy sikerrel. Azt feltételeztem, hogy az írónak volt valami szexuális traumája. De egy szakavatott, színházi közegben dolgozó ismerősöm véleménye szerint a trauma gyakran csak vágy – amolyan dramaturgiai fogás, vagy lehet projekció is. Hát még az is lehet… Mindenesetre szuper-érzékenynek kell lennie a művészeknek nem csak önmagukra, hanem a társadalmi problémákra – ha ők maguk nem is traumatizálódnak folyton. 🙂 És ez az érzékenység, amely gyakran felőrli őket.

A művészek alkotói válságba kerülnek…

A nem művészek meg kiégnek. Úgy nevezett burn-out szindrómában szenvednek elég sokan a munkahelyükön. És ők azok, akik a mindennapjainkat “bearanyozhatják”. Jól ismerjük a pénztárost, aki beszól, mert nem jól teszem fel a cuccokat a szalagra, vagy mert gyerekkel álltam pont hozzá – pedig neki már az idegeire mennek ezek a kis (és elnyeli a végét). És jól ismerjük azt a pedagógust is, aki már annyira utálja a gyerekeket, hogy nem képes feléjük pozitív visszajelzéseket adni, figyelembe venni problémáikat, nem kíváncsi a véleményükre, épp csak leadja az anyagot, vagy túlzottan is a szabad játék híve az oviban. Vagy ott vannak azok a kollégák, akik folyton késnek, egész nap majd elalszanak, pedig régebben  ők voltak a munkahely motorjai. Folyton kritizálnak, megszakértik a dolgokat, de új ötlettel nem járulnak hozzá a munkához.

Az a szomorú valóság, hogy ezek az emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy elvonuljanak egy kicsit, míg megjön az ihlet, míg regenerálódnak…  Ők gyűrik a mindennapokat, mert nincs más választásuk. Illetve legtöbbször lenne, de ebben az állapotban olyan negatív mindenhez, főként önmagukhoz a hozzáállásuk, hogy nem képesek talán észre venni sem, hogy baj van. Azt az utat meg végképp nem találják, hogy mit lehetne mást vagy másként csinálni.

A burn-out alatt az általános szellemi-lelki és testi kimerültség, a belső kiüresedettség szakmai megnevezését értjük. Főként az energikus, szorgos, igyekvő és ambiciózus emberek hosszú éveken át tartó szakmai túlterheltségének, a munkából adódó frusztráltságnak a következménye.

Általános tünetei

• Kimerültség, fáradtság, csökkent teljesítő képesség
• Koncentrációs zavarok
• Kedvetlenség, apátia
• Belső üresség érzése – akár életuntság
• Reménytelenség és kilátástalanság érzése
• Alvászavarok – elalvási nehézségek, gyakori felébredés és felületes, zaklatott alvás, reggel kimerülten ébredés
• Kétkedés, negatív, cinikus beállítódás – a korábbi optimista és pozitív felfogással szemben
• Lehúzó kritikák, elmarasztaló megjegyzések
• Intolerancia, arrogancia, kiszámíthatatlan viselkedés
• Szorongás, pániktünetek
• Kísérő tünetek: fejfájás, feszültség, heves és rendetlen szívverés, ingadozó vérnyomás, emésztési zavarok, mellkasi szorítás, légzési nehezítettség, verítékezés

Számomra a társadalmi felelősségvállaláshoz hozzá tartozik az is, hogy a burn-outban szenvedő ismerőseinknek, munkatársainknak segítsünk, visszajelezzük nekik, hogy nem úgy működnek, mint régen. (Nekem is lehet ilyen visszajelzést adni.) Már csak azért is, mert a környezetükre is nagyon romboló hatással vannak, ha épp olyan munkakörben dolgoznak. Fontos, hogy meghallgassuk őket, ha kell, szakemberhez irányítsuk. Segítsünk pozitív én-képet kialakítani, támogassuk a változtatás iránti igényüket (megfogalmazni).

Ahogyan írtam is az elején, most nyáron minden lazább. Több időnk van feltöltődni, beszélgetni, akár a munkahelyünkön is. És talán több időnk van arra is, hogy kitaláljuk magunkat a szakmai célokat, ha úgy érezzük, már nem jó nekünk az aktuális munkahely, vagy az a szakma, szakterület, melyet jelenleg csinálunk. Hajrá!

Munkahelyi konfliktusok – avagy “Jaj, csak legyen vége ennek a munkanapnak is!”

 

A munkahelyi konfliktusok néha megoldhatatlannak tűnnek. Hiszen egy munkahelyen sajnos ritkán vannak egyenlő erőviszonyok. Ezalatt nem csak a főnök – beosztott viszonyát értem, hanem az elméletileg azonos szinten elhelyezkedők helyzete sem egyenrangú: valaki valakinek a valakije, valaki azt hiszi, hogy ő több, mint a másik, mi magunk nem sugározunk kellő magabiztosságot, melyet mások kihasználnak…. Ebből adódóan nehéz (lehet elkezdeni) működtetni azt a fajta kommunikációt, melyről általában írni szoktam.

A munkahely-váltás ugyan sokféle okból, de nehézséget jelent. Lehet ez az ok az életkor, az élethelyzet, a szaktudás specializációja, az alul- vagy túlképzettség, a nyelvtudás hiánya, az adott régió munkaerő-piaci helyzete… Ezer oka lehet annak, hogy valaki nem mer, vagy nem tud munkahelyet váltani. Így más stratégiát kell választani ahhoz, hogy azt a napi 8-12 órát túléljük. De jó-e az, ha csak túlélni akarjuk? Ez is kinek-kinek az egyéni habitusán múlik. Bár megsúgom a véleményem: nem, nem jó, ha csak túléljük. Túl sok időt töltünk munkával egy napon belül, és úgy általában egész életünkben.

Érdemes átgondolni néhány dolgot! Amikor az adott szakmát, munkahelyet választottuk, mi volt a motivációnk? Ez még mindig fenn áll-e? Ha akkor csak külső nyomásra, kényszerből választottunk, nézzük meg, egyáltalán érvényes-e még ez a kényszer ránk nézve. Szerezhetünk például másik szakmai végzettséget, ha régen nem a leginkább hozzánk illőt választottuk bármilyen ok miatt. Akár a cégen belül is lehetőségünk lehet képzésre, vagy egy máshol szerzett végzettséggel másik pozícióba kerülni. Az élethosszig tartó tanulás nem csak blabla. Aki nem fejleszti tudását – akár a szakterületén belül -, kihullik a csapatból. Nem tudja megélni azt, hogy ő jó szakember. Pedig az elismerésre minden munkavállaló vágyik, ha bevallja, ha nem. Próbáljunk az érdeklődésünknek leginkább megfelelő képesítés, tudás birtokába jutni, akárhány évesek is vagyunk.

Ha azért választottuk jelenlegi munkahelyünket, mert az akkori értékrendünknek az volt a megfelelő (sok pénz, biztonság, jó munkaidő, közel van, családbarát), érdemes feltérképezni, vajon ugyanezek a dolgok preferáltak-e számunkra most is. Hiszen a gyerekek felnőnek, máshová költözünk, rájövünk, hogy a pénz önmagában nem elég, ha nincs időnk elkölteni, vagy nincs időnk a fontos kapcsolatainkra, már nem a biztonság, hanem a kreativitás vagy a változatos munka fontos számunkra… Ezek a munkaértékek életünk során élethelyzetünkkel, személyiségünk fejlődésével változnak. Így jó, ha néhány évente átgondoljuk, mi is számít igazán nekünk a munkákkal kapcsolatban.

Az is lehet, hogy idő közben rájöttünk, mi az, amiben úgy érezzük, valóban önmagunk lehetünk. Ez gyakran az életkor előrehaladtával, az élettapasztalatainkkal összefüggésben alakul ki. Sokak számára 30 év felett merül fel az a kérdés: “Ki vagyok én?”, “Mit is akarok valójában kezdeni az életemmel?”, “Miben tudnék önmagam lenni, sikereket elérni?”, “Az, amit csinálok, büszkeséggel, megelégedettséggel tölt-e el?”. Ha megtaláltuk (akár szakember segítségével) mi is az, ami igazán nekünk való, akkor sok apró lépéssel térjünk át az új útra. Vagy aki bevállalósabb, az akár egy élesváltással is megteheti. Fontos azonban a tudatosság. Jól át kell gondolni, mit, miért, hogyan kell tenni ahhoz, hogy valóban megélhessük az önkiteljesedést. Ehhez hozzátartozik az is, hogy valaki nem a munkájában képzeli el a kiteljesedést. Jól elvan a munkahelyén, talán sok pénzt is keres, és mellette van ideje és lehetősége a hobbijára, a kertjére, a családjára… (Ez az a bizonyos munkaérték hierarchia, melyet jó felállítani magunknak – írásban.)

Ezeket azért fontos, hogy átgondoljuk, mert a munkatársainkat, az üzletfeleinket, azokat az embereket, akikkel munkánk során foglalkozni kell, nem válogathatjuk meg általában. Ők a “külső körülmények”. Így a köztünk lévő konfliktusok is nehezebben kezelhetők. De kezelhetők.

Vannak a szerencsés természetű emberek, akiket semmi nem hoz ki a sodrából. Jó nekik… Vannak, akik magukban majd felrobbannak, de kerülik a konfliktust, vállalva azt, hogy ennek ők maguk isszák meg a levét néhány pszichoszomatikus üzenet formájában. Vannak, akik mindenért beszólnak – őket nem szeretik, de őket ez nem is érdekli. És vannak, akik azon tanakodnak magukban, vagy másokkal, hogy hogyan lehetne normalizálni a viszonyokat. Első körben néhány mély levegő vétele javasolt. De lássuk be, ettől még nem szűnik meg a konfliktus, bár jobban érezzük tőle magunkat. Ez amúgy mindig viccesen hangzik el, de a mélylégzés, a testi ellazulás (relaxált állapotba kerülés) tényleg segít szervezetünk kémiai egyensúlyát helyreállítani. Így nyugodtabban tudjuk átgondolni, mi is eredményezhette a viszályt, milyen megoldási lehetőségek jöhetnek szóba.

Amikor magunkat lenyugtattuk, akkor érdemes a másikra, a helyzetre figyelni. Itt jövök az empátia meg a tolerancia szövegemmel… Próbáljunk belehelyezkedni a másik helyzetébe. Lehet, hogy rossz napja van, pre-menstruális szindrómában szenved, családi vagy anyagi nehézségei vannak, vizsgaidőszaka van… Ha ezeket tudjuk, elfogadjuk, talán nem lesz olyan idegesítő a munkatársunk viselkedése. Persze ehhez beszélgetni kell vele. Ami vagy megoldható egy munkahelyen, vagy nem. De talán annyi idő mindig van, hogy akivel közvetlenül érintkezünk, néhány dolgot elmondhassunk egymásnak.

Gyakran írtam már a játszmákról. Ezekre is érdemes odafigyelni a munkatársi viszonyokban. A tranzakció-analitikus szemlélet szerint jó megfigyelni azt, hogy az interperszonális kommunikációban ki milyen szerepben (én-állapotban) van: gyermek, felnőtt vagy szülő. A gyermek szerepben lévő vagy alkalmazkodik, már-már meghunyászkodik, vagy mérhetetlen szabadsággal közelíti meg a dolgokat. A szülő szerepben lévők vagy állandóan gondoskodni próbálnak másokról, vagy kritizálnak mindent. A felnőtt szerepből beszélők pedig hiteles információkat adnak, nyitottak a többiekre, tudatosak a kockázatok és lehetőségek mérlegelésekor. Hát ezt az én-állapotot kellene elérni, de legalábbis egy munkatársi kapcsolatban minél többet gyakorolni. Az lenne a konstruktív (nem csak a konfliktusok esetén), ha minél többször beszélgetne egymással két felnőtt én-állapotban lévő ember. Ehhez először is figyeljük meg, mi magunk hogyan reagálunk általában, és bizonyos típusú emberekkel való kapcsolatainkban. Aztán kezdhetjük a többieket is figyelni, majd a köztünk zajló kommunikációt. Nyilván ezek az én-állapotok váltakozhatnak attól függően, hogy milyen szituációban vagyunk, kivel kommunikálunk. A konfliktus-helyzetekben nagyon segítő lehet, ha mi magunk a felnőtt én-állapotunkból válaszolunk. Így a másik nem, vagy csak nehezen tudja a saját gyermeki vagy szülői szerepét tovább játszani. (Eric Berne: Emberi játszmák című könyvben bővebben olvashat a TA-ról, akit érdekel.)

Aztán persze vannak az olyan habitusú emberek, akiket nehezen tudunk elfogadni. Annak is meg van valószínűleg az oka, hogy miért így vagy úgy reagálnak, de nyilván nem terápiát tartunk kollégáinknak, így ezek felszínre hozása, feldolgozása nem is lehet feladatunk. Akkor meg mit kezdjünk velük? Ha egy munkahelyen túl sok olyan ember van, akikkel nem tudunk szót érteni, szerintem azon érdemes elgondolkodni, hogy valóban ott van-e a helyünk. Akár azért nem szimpatikusak, mert nagyon eltérő az értékrendünk, vagy mert ez a munkafeladat nem nekünk való (nem használhatjuk ki intellektusunkat, kreativitásunkat, testi erőnket, szervezőképességünket…) És akkor visszatérhetünk a fentebb leírt kérdésekhez. Valószínűleg rájövünk, hogy valami már nem tud benntartani bennünket ezen a helyen, és váltani kellene.

Tudom, mindig ezzel jövök! Ezer okot lehet nekem mondani, hogy miért is nem tud valaki váltani. Vannak ezek között valóban objektív indokok is, melyek egy ideig elfogadhatóak – de nem örökké. És sok van köztük olyan, melyet csak a változtatástól – mely egyben valamiféle fejlődést is jelent – való félelem miatt mondunk, és hiszünk el mi magunk is.

Remélem, hogy azok, akik úgy élik meg, sok a konfliktus a munkahelyükön, kaptak némi támpontot. A változtatást nem lehet megúszni: vagy a kommunikációs stílusunkon, vagy a munkahelyen, vagy valami máson, de kell módosítani. Ez van…

Frida, avagy tarts ki!

Ma kerestem az interneten egy képet a munkámhoz, és “véletlenül” Frida Kahlo (1907-1954) képei ejtettek egész délutánra rabul. Régóta tetszenek az alkotásai, de ma különösen megérintettek.

Szürrealista művésznek kiáltották ki, bár képein a szimbólumok könnyen megfejthetők, életrajzi vonatkozásúak, jól felismerhető, hogy életének mely szakaszában készültek. Önmagát nem sorolta a szürrealisták közé. Tanított, politizált, a mexikói művészetet pártoló testület tagja volt.

A remény fája, Tarts ki!

A mexikói festőnő egyik leghíresebb képe, a “Remény fája, Tarts ki!“. Ezt a képet néztem sokáig. Mennyi szenvedést kellett elviselnie, melyen nem is tudott változtatni. Gyermekbénulásban deformálódott hat éves korában a lába, ezért fiatal lányként férfi ruhákban járt, majd hosszú szoknyákban,  tehuana népviseletben. Utána fiatalon buszbaleset áldozata lett, és gipszfűzőt kellett viselnie. Egész életére maradandó sérüléseket szerzett, több műtéten esett át, melyek nem sokat segítettek állapotán, végül jobb lábát is amputálni kellett, tolószékbe került. Ennek ellenére, vagy épp ezért festett élete végéig. Betegsége miatt elvetélt, majd több abortuszon esett át. Házassága Diego Rivera (1886-1957)  festőművésszel nem volt épp harmonikus. A férfi csalta őt, ezek után Frida is nyílt kapcsolatot folytatott több nővel és férfival.

Henry Ford kórház avagy A repülő ágy

Ami számomra példaértékű az ő életművéből és életéből az az, hogy ennyi szenvedés árán is élt és alkotott. Hogy olyan érzéseket jelenített meg képein, melyeket mi nők átélünk, vagy félünk tőle, hogy át kell élnünk. A fájdalom, a nőietlenség, a vetélés, az abortusz, a meddőség, a betegség, a magány, a reménytelen szerelem, a megcsalás… Mind-mind akár életünk része lehet. Kahlo ezt formába öntötte.

 

Önarckép

Amikor azt mondom a csoporttagjaimnak, hogy az alkotás felszabadít, segít túlélni, akkor valami ilyesmire gondolok. Arra, ami Kahlot is életben tartotta. Nagyon megrendítő látni, hogy önarcképein mennyire kifejezéstelen arccal ábrázolja önmagát. Pedig tudjuk, hogy mély és intenzív érzelmeket élt át. Kötődött férjéhez, nagyon intenzív szerelmet élt át házasságán kívül, iszonyú fizikai fájdalmakkal küzdött nap mint nap, a vetélés borzalmai gyötörték hosszú időn keresztül, pedig nagyon vágyott egy gyermekre annak ellenére, hogy gerince miatt nem javasolták neki az orvosok.

 

Ma olvastam szerelmi levelezésének néhány részletét, melyet José Bartoli (1910-1995) spanyol festőművésszel folytatott. Olyannyira megrendített, és olyan költőinek, ugyanakkor hétköznapinak tartottam, hogy újra és újra elolvastam. Íme itt olvasható két részlet belőle:

“Már azelőtt szerettelek, mielőtt megszülettél volna. Mindig is beléd voltam szerelmes. Nem tudom hogyan kell szerelmes leveleket írni. Csak azt akarom, hogy tudd, az egész lényem nyitott feléd és a befogadásodra. Amióta beléd szerettem, minden megváltozott, és minden gyönyörűvé változott hirtelen. A szerelem olyan, mint egy illat, egy áramlat, egy zivatar. Te vagy az én egem, a rám hulló esőcseppek, én pedig a föld, amely befogad.”

“Úgy érzem mindent elvesztettem, és meg akarok halni! Visszaemlékeztem az utolsó szavaidra, és elkezdtem festeni. Egész reggel dolgoztam, éppen, hogy csak enni álltam meg, aztán folytattam a munkát, amíg be nem sötétedett. Azután viszont nagyon fáradtnak éreztem magam, ráadásul mindenem rettenetesen sajgott. Mozdulatlanul feküdtem az ágyban, mint egy idióta, amíg D. meg nem érkezett 11-kor. (…) Miattad kezdtem el újra élni: festeni és enni is egy kicsit, hogy megerősödjek, és csinosabb legyek, de most megint szomorú vagyok, és olyanfajta magány kínoz, amelyet képtelenség szavakba önteni.”

Végül egyik kedvenc képem, mely mostanság nagyon megérint, és kifejez engem, A két Frida. Ezen a képen két külön személyiségként ábrázolta önmagát, melyet az ütőér köt össze.

Tarts ki!

 

 

Show must go on!

Ez a cím jutott eszembe John Osborne: Nézz vissza haraggal című művének megtekintése után. Eléggé felkavart. Megint a játszmák. Mindig csak a játszmák. Létezik-e játszmák nélkül bármilyen kapcsolat. Legyen az barátság, szerelem, szülő-gyerek. Jó lenne. Jó lenne legalább megpróbálni, hogy csak kevés, és ne túl súlyos játszmák legyenek a kapcsolatainkban.

A darab bemutatta két fiatal férfi barátságát. Játszmák.

Bemutatta egy fiatal házaspár alá-fölé rendelt kapcsolatát. Játszmák.

Bemutatta egy egyedül maradt férfi és egy nő üres szexuális kapcsolatát. Játszmák.

Bemutatta egy “kataton”, megtört nő és egy gyengéd férfi összjátékát. Játszmák.

Bemutatta két nő barátságát. Játszmák.

Az összes játszma 4 ember kapcsolatában zajlott.

Sok kérdés merült fel bennem:

Hogyan lehet jól működtetni egy házasságot, ahol a pár tagjai különböző társadalmi osztályból származnak. A rózsaszín ködben ezek még nem számítanak. Vagy mégis? Lázadás a szülők ellen egyik oldalról, feltörekvés a másik oldalról. Játszma. Milyen síkon zajlik az életük? Hogyan tudják megtalálni a közös pontokat ahhoz, hogy kielégítve érezzék igényeiket, ne tagadják meg múltjukat, gyökereiket, neveltetésüket?

Miért és meddig vállalható egy olyan házasság, ahol a verbális erőszak állandóan jelen van. Csak kataton állapotban lehet túlélni? Mi kell ahhoz, hogy kitörjön belőle a bántalmazott. Miért tér vissza valaki ahhoz, aki őt folyton gyötri? Fiatal koromban mindig felháborodtam, amikor valaki képtelen volt megtenni azokat a lépéseket, melyektől megváltozott volna az élete. Ma már nem háborodok fel… Mert a változás nagyon megterhelő. Lehet, hogy majdnem annyira, mint benne maradni a rosszban. Bár az tovább tart. Mármint a változatlanság.

A nők között miért alakul ki csak ritkán olyan barátság, mely mentes az érdektől, a féltékenykedéstől, az őszintétlenségtől, a rivalizálástól?

Igaz-e az, hogy a szerelem mindent legyőz? Mert ugye az elején nem is látjuk tisztán a másikat, utána meg már jön a megszokás, amely biztonságából nem komfortos kilépni, még ha látjuk is, hogy nem olyan a másik, mint reméltük, vagy amilyennek látni akartuk. Önámítás – amolyan játszma önmagunkkal.

Mit jelent a szexualitás? Üres ösztönkésztetés? A magány eloszlatója? A másik tárgyiasítása, kihasználása? Gyermeknemzéshez szükséges cselekvés? A “szeretve lenni” hamis érzésének kicsikarásához szükséges eszköz? Két ember összhangjának és szeretetének megnyilvánulása, a gyengédség kifejezése? Amíg a két ember ugyanannak tekinti, nincs baj. Ha nem, akkor megint jön a játszma.

Ez most csak kedvcsináló a műhöz. Meg vitaindító írás. Meg a művészeti közérzékenyítési kampányom része. Meg amolyan “vedd már észre, hogy miben élsz?” típusú felhívás. (És talán benne maradtam annyi karakterben, melyet manapság még elolvasnak többen. Bár így nekem hiányérzetem van.)

Ezért még ezt ismeretterjesztő célzattal leírom:

John Osborne (1929-1994) angol író, drámaíró, forgatókönyvíró, színész – a nálunk a maga idején dühöngő ifjúságnak nevezett irodalmi, színházi és filmes művészeti irányzat, mozgalom („angry young man” – dühös fiatalok) vezéralakja.

A Nézz vissza haraggal (Look Back in Anger) című színművének ősbemutatója 1956. május 8-án volt a londoni Royal Court Theatre-ben. Egy hét alatt az érdeklődés középpontjába került, és az évad sikerdarabja lett, rövidesen pedig az új művészeti magatartás névadó művévé vált.

Kérsz teát? – Na, ne(m)!

Egy szomorú tavaszi estén megnéztem a “Kérsz teát?” című darabot, mely a NANE felkérésére készült. Ha lehetett, még mélyebbre zuhantam tőle. A szexuális manipulációra, a szexre való rábeszélésre, az érzelmi zsarolásra hívja fel a figyelmet. Ugyan én közel sem vagyok feminista, így néhol úgy éreztem, talán túlzás egy-két dolgot erőszaknak nevezni, ennek ellenére is nagyon felkavaró volt az előadás számomra. Egy előző cikkemben a gyerekek veszélyeztetettségével foglalkoztam (https://alkosdmegmagad.wordpress.com/2017/06/06/mi-van-a-veszelyeztetett-gyermekekkel-a-nyari-szunetben/), és ennek kapcsán ismét előjöttek bennem az előadás alatt rám törő érzések.

Nem csak a gyerekek,  hanem a felnőttek bántalmazásának kérdése is megoldatlan, szőnyeg alá söpört társadalmi probléma. A fentebb említett cikkben tisztáztam a bántalmazás és elhanyagolás fogalmait. Ezt a felnőttekre is vonatkoztathatjuk, noha egy felnőtt az felnőtt, aki már ki tud állni magáért, nincs olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint egy gyerek, meg tudja védeni magát. De vajon tényleg így van? Vajon minden felnőtt valóban felnőtt? Rendelkezik olyan képességekkel, hogy őt ne lehessen emberi méltóságában eltiporni, hogy képes legyen megvédeni önmagát? Sajnos nem. És gyakran nincs az a kapcsolati háló (család, barátok), akik igazán támogatnák, vagy egyáltalán megértenék a bajba került embert. Azt értenék, amit ő akkor és ott mond az átéltekkel kapcsolatban. Nem azt, amit szerintünk átél, vagy amit mi élnénk át hasonló helyzetben. Fizetős szakembert pedig a magyar társadalom nagy része nem engedhet meg magának.

Kívülállóként hibás gyakran a stratégiánk. Nem csak a gyerekek esetében bagatellizáljuk el, hagyjuk figyelmen kívül a számunkra “kínos” történéseket. Felnőtt – felnőtt kapcsolatban is a strucc-politikát működtetjük, hiszen az rövid távon egyszerűbb. Nem akarunk beleavatkozni, nem akarjuk, hogy esetleg a mi támogatásunk legyen olaj a tűzre… Látjuk, hogy nem olyan boldog a párja mellett a barátnőnk, de azért nem a változásra, hanem a tűrésre sarkalljuk. Látjuk, hogy egyre többet jár el otthonról a haverunk, de azt mondjuk, örüljön, hogy kap meleg kaját, vasalt inget… Igen, fontos megtalálni a jó dolgokat mindenféle kapcsolatunkban, de fontos észrevenni a hibákat, hiányosságokat, az olyan mindennap elviselt helyzeteket, amelyek emberi mivoltunkban aláznak meg.

Sajnos az előző generációk férfi-uralmi rendszere nem sokat segít abban, hogy könnyen, egyértelműen be tudjuk azonosítani, hogy mikor is minősül egy nő bántalmazottnak. Hol az a határ, ahol már semmiképp nem kell belemennünk egy helyzetbe. De a férfiakkal kapcsolatban is igaz ez. Hol van az a határ, ahol például egy férfi meg tudja élni férfiasságát (amitől ő férfinak érzi magát, nem azt, amit mondanak, hogy attól leszel férfi) egy emancipált vagy túlirányító nő mellett.

A verbális agresszió például szinte természetes rengeteg családban. Pedig azt is épp oly nehéz átélni, mint egy verést. “Hiszen az nem olyan nagy szám, mindenki kiabál néha.”  A mindennapos beszólásokat (“kinek öltöztél így ki, szeretőd van?”), kritikákat (“már megint mákos tészta van, nem tudsz valami normálisat főzni?”) persze el lehet viselni a végtelenségig. Nyelünk egyet, netán visszavágunk, ki-ki a vérmérséklete szerint. De jó-e egy ilyen kapcsolat? Megélhetjük-e benne azt, hogy értékesek vagyunk, hogy elismerik a munkánkat, hogy egész lényünk szerethető?

Vagy ott van az érzelmi zsarolás, ahol aztán végképp szinte észrevétlenül zajlik egymás manipulálása. Érezzük, hogy nem jó, de tenni ellene nehezen megy… Mennyire hihetünk egy alkoholistának, aki a feleségének üveges tekintettel mondja, hogy mennyire szereti őt, és meg fog változni? Rengetegen évekig maradnak egy ilyen házasságban, mert “alapvetően jó ember, és hát tulajdonképpen szeret is” – ezzel áltatják önmagukat ezek a feleségek (néha férjek). Társfüggőknél nagyon gyakori ennek az eszköznek a bevetése. Csak az önismeretünk fejlesztésével deríthetjük ki, és változtathatjuk meg az így kialakult mindennapi sémáinkat, játszmáinkat. A játszma akkor szűnik meg, ha az egyik fél kilép belőle. Csak akkor. Kell, hogy higgyünk önmagunkban eléggé ahhoz, hogy kilépjünk egy ilyen helyzetből; hogy rálássunk, nem bennünk van a hiba, nem mi vagyunk értéktelenek.

Visszatérve a darabra. Ugyan kifejezetten a szexuális erőszakkal foglalkozott, számomra az általános üzenete ez volt: Ha nem kérsz teát, mondd meg, hogy nem kérsz, és akkor ne is igyál! Ne hagyd, hogy mindenféle eszközökkel mégis rávegyenek arra, hogy te igenis kérsz teát, mert szomjas vagy, mert a hidegben átmelegít, mert a fájós torkodnak jót fog tenni… Amit nem kérsz, mert nem jó neked, nincs rá aktuálisan szükséged, azt nem kell elfogadnod… Ehhez azonban tudnunk kell nemet mondani, fel kell állítani a saját határainkat, tisztelnünk kell saját magunkat annyira, hogy képviselni tudjuk önmagunkat.

 

Mi van a veszélyeztetett gyermekekkel a nyári szünetben

Nem tudnám pontosan megmondani, miért pont ma foglalkoztatott ez a téma szinte egész nap. Talán azért,

– mert éjjel egy szakmai anyagot olvastam, melyben hosszasan tárgyalták a gyermekek veszélyeztetettségét,

– mert tegnap legkisebb gyerekemmel nem voltunk finoman szólva sem egy hullámhosszon, és elég sokat kiabáltam vele,

– mert gyakran hallom a szomszédságokból átszüremleni a nem éppen ildomos szavakat gyermekeik nevelése során,

– mert sokat voltam együtt mostanában nevelőszülőknél lévő gyerekekkel, és olyan sorsokat ismertem meg a gyerekek által, melyeket nem tudok elrendezni magamban.

Vagy mind ez együtt…

Mindenesetre sokat gondolkodtam, hogy mi van a gyerekekkel a hosszú nyári szünetben. És nem azokról beszélek, akik már bent vannak a gyermekvédelmi rendszerben. Őket elméletileg ugyanúgy kontrollálják – illetve szüleiket-, mint az év többi részében. (Bár ugye nyáron mindenkinek joga van a szabadsághoz – még a szociális munkás is elmegy nyaralni sátorral, hiszen áldozatos munkájáért jól megfizetik, így fussa neki, – ennek következtében biztosan lazul az együttműködés.) Hanem azokkal mi történik, akik olyan “normálisabb” családban élők közé soroltattak. Akik  azt gondolják magukról, hogy elég jó szülők, és a környezet véleménye is ezt támasztja alá.

Először is idézek néhány fogalmat. Már ezek olvasása is szerintem sokak számára jelent meglepetést. Remélhetőleg mindannyian magunkba szállunk egy-egy résznél kicsit, és átgondoljuk, vajon jó-e úgy, ahogy csináljuk, hogy van-e jogunk bizonyos dolgokat megtenni gyerekeinkkel. Sokszor a fáradtságra, stresszre hivatkozva, hol a rossz lelkiállapotunkra, hol az idő hiányára, vagy a rengeteg munkánkra való hivatkozással.

Most jöjjenek a száraz, ámde nagyon elgondolkodtató fogalmi meghatározások:

Veszélyeztetettség

A Gyermekvédelmi Törvény szerint olyan – magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében kialakult –állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja, vagy akadályozza.

Veszélyeztetés

A gyermek alapvető fizikai és/vagy pszichológiai szükségleteinek tartós elhanyagolása és/vagy a gyermek bántalmazása.

1. Elhanyagolás

Minden olyan mulasztás vagy baj okozása, amely jelentősen árt a gyermek egészségének vagy lassítja, akadályozza szomatikus, mentális és érzelmi fejlődését.

 

A) Érzelmi elhanyagolás

Az érzelmi biztonság, az állandóság, a szeretetkapcsolat hiánya, a gyermek érzelmi kötődésének durva mellőzése, elutasítása, a gyermek jelenlétében történő erőszakos, durva, támadó magatartás más családtaggal, többnyire az anyával szemben.

B) Fizikai elhanyagolás

Az alapvető fizikai szükségletek, higiénés feltételek hiánya, a felügyelet hiánya, a gyermek védelmének elmulasztása olyan esetekben, amikor veszélynek van kitéve. Ide sorolható az orvosi ellátás késleltetése, az orvosi utasítások be nem tartása, a védőoltások beadatásának indokolatlan elmulasztása, késleltetése.

C) Oktatási-, nevelési elhanyagolás

Az iskolalátogatási kötelezettség elhanyagolása, vagy a rendelkezésre álló és javasolt speciális képzési, fejlesztési szolgálatok igénybevételének elmulasztása.

 

2. Gyermekbántalmazás vagy abúzus

Azt jelenti, ha valaki sérülést, fájdalmat okoz egy gyermeknek, vagy, ha a gyermek sérelmére elkövetett cselekményt – noha tud róla, vagy szemtanúja – nem akadályozza meg, illetve nem jelenti.

– Családon belüli erőszak

Ha valaki a hozzátartozója biztonságát, testi-lelki épségét veszélyezteti vagy károsítja, önrendelkezésében vagy szexuális önrendelkezésében korlátozza, testi erőszakot követ el vagy annak elkövetésével fenyeget, illetve e személy tulajdontárgyait szándékosan tönkreteszi, s ezzel elviselhetetlenné teszi az áldozat számára az együttélést.

– Családon kívüli abúzus

Történhet intézményben, szakember, nevelő, gondozó által, de maga az ellátórendszer is lehet bántalmazó, elhanyagoló.

A) Érzelmi bántalmazás

Egy gyermek érzelmeivel való tartós visszaélés, amely a gyermek érzelmi fejlődésére súlyos és tartósan káros hatást gyakorol. Ide tartozik a gyermekekben az értéktelenség, a szeretetlenség, a nem kívántság és a hasznavehetetlenség érzésének keltése, amely alacsony önértékeléshez, az önelfogadás képtelenségéhez, kötődési nehézségekhez vezethet. Jelentheti az életkornak, vagy a fejlettségnek nem megfelelő elvárások támasztását a gyermekkel szemben (pl. a szobatisztaság idő előtti erőltetése, a képességekhez nem igazodó iskolai követelmények). Ide tartozik a gyermekekben állandó félelemérzet, vagy szorongás keltése, megszégyenítés, állandó kritizálás, az érzelmi zsarolás, a gyermek kihasználása. Az érzelmi bántalmazás súlyos formája az olyan élethelyzet, amelyben a gyermek szem- és fültanúja más, igen gyakran édesanyja, bántalmazásának. Az érzelmi abúzus a gyermekkel szembeni rossz bánásmód minden formájában megtalálható, de külön is felléphet.

B) Fizikai bántalmazás

Jelenthet ütést, rúgást, lekötözést, bezárást, rángatást, rázást, el- vagy ledobást, gondatlan leejtést, mérgezést, megégetést, leforrázást, vízbe fojtást, fojtogatást, és a gyermeknek más módon történő fizikai sérülés okozását. Számos országban ide sorolják a közlekedés során elkövetett gondatlan veszélyeztetést is (gyermekülés hiánya, ittas vezetés, kivilágítatlan kerékpár stb.)

C) Szexuális abúzus

0-18 év közötti gyermek, vagy fiatal szexuális tevékenységekre való kényszerítését vagy csábítását jelenti, függetlenül attól, hogy az áldozat tisztában van-e azzal, mi történik vele. E körbe tartozik a fizikai kapcsolat (hüvelyi vagy anális behatolás, megerőszakolás), és a be nem hatoló, de molesztáló, simogató, csábító tevékenység, a felláció, maszturbálásra kényszerítés, vagy a kézzel történő ingerlés kikényszerítése is. Lehet testi kapcsolaton kívüli tevékenység is, pl. gyermek bevonása pornográf anyagok megtekintésébe, vagy készítésébe, valamint a szülő vagy a gondozó szexuális tevékenységének figyelésébe. Továbbá a gyermek ösztönzése helyteleníthet szexuális viselkedési módokra. Külön említendő, de szorosan ide tartozó eset, a gyermek biológiai nemének nem megfelelő szexuális énkép és szerep kialakítása (fiút női, lányt férfi nemi identitás irányába terelése). Különösen súlyos a gyermekkereskedelem, a kereskedelmi célú szexuális kihasználás, kizsákmányolás. Az ezekben részt vevő gyermekeket mindig abúzusáldozataként kell kezelni.

Azért tartottam fontosnak leírni a fogalmakat, mert a köztudatban csak néhányat kezelünk igazi veszélyeztetettségként. Nyilván a leglátványosabbakat. Amikor vernek egy gyereket, vagy nagyon koszos, vagy nem kap enni. De van az elhanyagolásnak és a bántalmazásnak is jónéhány olyan megjelenése, melyet szinte nem is lehet észrevenni. Például az érzelmi bántalmazás szerintem nagyon sok családban előfordul, noha nem feltétlen felfokozott,  vagy büntetendő módon. (Bár ezt csak óvatosan írtam le, mert minden gyereknek joga van méltóságának megőrzéséhez.)

Ezt a bejegyzést valószínűleg nem olyanok olvassák, akik maguk igazán veszélyeztetik gyermeküket. De nekik / nekünk is például ezek alapján érdemes átgondolnunk, hogy milyen nevelési eszközöket vetünk be annak érdekében, hogy a gyerek lehetőleg kitűnő bizonyítványt kapjon, hiszen anyja-apja diplomás. Vagy mit teszünk olyankor, ha történetesen nem fogad szót a dackorszakos kisgyerek: erősebben megfogjuk a kezét, belökjük a szobába, hisztizzen csak ott, üvöltünk vele, mint a sakál?

 

Azon kívül, hogy most néhányan magukba szálltak, és talán a nyári szünet lazasága alatt tudnak finomítani nevelés módszereiken, továbbra is azokért aggódok, akik a szünet alatt talán még nagyobb mértékben lesznek kitéve a láthatatlan bántalmazásoknak.

Sokat gyötrödőm azon a kérdésen például, hogy hol van az a pont, amikor már beszólhatok, jelezhetek védőnőnek, gyermekjóléti központnak, ha olyat tapasztalok, amely nem fér össze az én értékrendemmel. Nem igazán tudom… Néha érzem, de nem tudom…

Nekem a szexuális abúzus az egyik, amelyen már most dolgozom, hogy felkészítsem a lányaimat, hogy nehogy áldozattá váljanak. Hogyan alakítható ki olyan vonzó nő-identitás, mellyel nem teszi ki magát az áldozattá válásnak, de megélheti valódi nőiségét. Itt is talán az egyik legfontosabb, hogy őszinte kapcsolatot alakítsunk ki a gyerekeinkkel. Hogy bármit hibázik, ha butaságot csinál, az elfogadásra, megértésre találjon nálunk. Hogy legyen mindig időnk beszélgetni, mert a “nagy dolgok” nem arra a kérdésre jönnek elő, hogy “Mi volt ma a suliban?”. Én nagyobb gyerekeknél is fontosnak tartom a mennyiségi időt, persze tartalommal megtöltve.

A másik az érzelmi bántalmazás. Szerintem a fenti meghatározás alapján túl sok gyerek van ennek kitéve. Minden társadalmi rétegben szedi áldozatait, de megkockáztatom, hogy a felsőbb osztályokban nagyobb mértékben… Mert az ugye csak a gyerek érdekében van, és egy ujjal sem nyúlunk hozzá, mert az erőszak tőlünk távol áll – mentalitású szülők használják talán leginkább. Sokszor teljesítmény-fokozásra, a tökéletes gyerek eléréséhez.

Az érzelmi elhanyagolás is elég elfogadott szerintem. Minden felnőtt éli az önmaga életét, a kiteljesedését, ráadásul “ezzel még jól is keres”. Így hát majd nyáron valami nagyon extrém nyaralással bepótolják a külön töltött 320 napot. Fontos, hogy minél többet álljunk a gyerekeink rendelkezésére. Akkor legyünk ott, amikor szüksége van ránk. Bár tudom, nagyon nehéz ezt megvalósítani, hiszen pénzt keresni az ő érdekükben is kell…

És persze még rengeteg dologra lenne érdemes kitérni, de a statisztikák azt mutatják, hogy már most is túl sok karaktert írtam le ahhoz, hogy bárki végigolvassa.

Azt remélem, hogy ha csak néhányan, és csak egy kicsit változtatnak ennek a cikknek a hatására, talán kevesebb önbizalomhiányos, szorongó gyerek, kevesebb kötődésre és a szeretet adására és fogadására képtelen felnőtt lesz. Talán képesek leszünk észrevenni azokat a jelenségeket, melyeket nem kell normálisnak, elfogadhatónak tekintenünk egy-egy gyerek-szülő kapcsolat láttán.