Elmúlt a farsang, de még mindig áll a bál

Hú, de sok mindenkit megvisel mostanában a tavaszi felmelegedés! Csomó ember fejét szelepelni kellene, mint a Szaffiban a kormányzóét. De mitől vagyunk ennyire feszültek, türelmetlenek? Mindenkinek olyan sok a stressz az életében? Mindig stresszelünk, idegeskedünk, agresszívek vagyunk, vagy épp visszafolytjuk és belebetegszünk, majd felépülünk, de közben ezen stresszelünk. Ez volna a 21. századi élet dinamikája?

Ma a BKK buszjáratán majd letépte a fejem a buszsofőr, mert az 5 darab, kb. 30kg-s, kiálló ecsetekben és festékekben gazdag táskáimmal vívódva amíg előkerestem a bérletem, fel merészeltem tartani a vasárnap délutáni utazóközönségi “csúcsforgalmat”. Kicsit sem nyugtatott meg a tudat, hogy nem csak velem beszélt ingerülten.

Mindig a toleranciáról meg az empátiáról beszélek. Annak jegyében élek, és ezen elvek mentén nevelem gyerekeimet. Így hát megértem ezt a sofőrt is: nem lehet túl jó vasárnap ott üldögélni a buszon, meg már a hétköznapi reggeleken kikészül a sok baromállat sofőrtől, és még lehet, hogy a párja is felhúzta munkába indulás előtt, meg a tinédzser gyereke sem ért haza a buliból időben, meg az aranyere is elkezdett fájdogálni, mint munkahelyi ártalom, és még meg sem fizetik érte. Tehát mély levegőt vettem, és mosolyogva  hátrébb mentem, mert inkább arra koncentráltam, hogy a barátnőm kislánya, aki már egy hete kórházban van, jobban van. És ez sokkal-sokkal fontosabb számomra, mint az, hogy jól meg tudom-e mondani a sofőrnek a magamét. Amitől valószínűleg a helyzet csak rosszabbodott volna. Legalábbis én nem szoktam egy jó kiadós beszólástól megnyugodni.

Nem akarok nagy szavakat használni az egész ország közhangulatára vonatkozóan, mert gőzöm sincs, milyen a közhangulat az országban. De a közvetlen környezetemben egyre türelmetlenebbek és rohanósabbak az emberek. Azonban úgy gondolom, hogy sokszor ez a rohanás mesterségesen generált. És a gyerekeink is ezt veszik át. Amúgy én is nagyon sokszor hangoztatom, hogy siessünk, mert elkésünk. És tényleg elkésünk az iskolából, hegedűről, orvostól, foglalkozásokról, a barátokkal megbeszélt időpontról, a színházból, hangversenyről, ha nem indulunk el idejében.

De kell-e állandóan elmenni valahová, ahol élményt kapunk? Folyton kell-e valami hasznosat, valami “elszámolhatót” csinálnunk? Mert ettől aztán lesz ám pörgés az életünkben!  Csakhogy jó-e az, ha nem tudunk megmaradni egy kicsit egyedül. Csak úgy magunkban, magunknak? Lehet-e úgy nyugodtnak, türelmesnek lenni, ha nincs időnk befelé figyelni, olvasni olyan könyveket, melyekben magunkra ismerhetünk, megnézni olyan meséket, filmeket, melyekben a mi feldolgozatlan ügyeinket láthatjuk viszont… Az életünk jónéhány szakaszában biztosan előfordul, hogy nincs időnk ilyesmire. Összejönnek a dolgok, mert ugye a baj csőstül jön. Akkor persze gyűrjük, csináljuk, de abból a töltetből, melyet előtte szereztünk; és tudjuk, hogy ha ennek a nehéz időszaknak vége, újra lesz időnk önmagunkra.

Én belassultam a télen. A gyerekeim is.  És nem gyorsultunk (még) fel. Olyan jó csak úgy lődörögni a tavaszi napsütésben, nézni a rügyező, virágzó fákat, csak úgy bambulni. Sokszor veszem észre magunkon, hogy a játszótéren mi csak úgy bámészkodunk. Nézzük a többieket, meg a felhőket. Kívülről egyeseknek biztos vicces lehet, másoknak meg életképtelennek tűnünk. De nálunk otthon is olyan jó, mikor mindenki tud együtt is lenni, meg egyedül is, meg örülünk a vendégeknek is. Ez adja a dinamikát. Nem pedig az, hogy állandó báli forgatagot generálunk. Hogy állandóan jövünk, megyünk, jönnek hozzánk, megyünk máshoz. Az egyik gyereknek az alkotáshoz kell a nyugis idő, a másiknak az álmodozáshoz, a harmadiknak meg az egész délelőtti pizsamás játszáshoz. Nekem az élet nagy dolgainak átgondolásához. Bár ezzel nem haladok túl jól.

És nem csak gyerekeséknek lenne jó, ha lassabban élnének, hanem szingliéknek is, hogy ha akarnak változtatni, akkor legyen idejük meglátni az utat; a pároknak is, hogy legyen mit mondjanak önmagukról, amikor békésen összebújva beszélgetnek párjukkal; azoknak is, akik egyedül vannak, mert az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Ahhoz, hogy ne rohanjuk egyik “bálból” a másikba, ahol egyébként kevesen merik valóban önmagunkat adni, rá kell jönnünk, hogy önmagunkkal lenni nem jelent ingerszegény környezetet. Hiszen mindannyian olyan érdekesek vagyunk, és olyan sok mindent nem tudunk még önmagunkról sem…

Családon belüli egyéni értékválság

Pár napja próbálkozom a tudásszociológiáról írni, de valahogy nálam mindig felülírja az élet gyakorlati része az elméletit.

Szóval Mannheim Károly ide vagy oda, az élet zajlik. Talán a tudás, a tudattartalmak társadalmi pozíciókhoz kötöttek, ahogyan azt az említett szerző vélte. De ezt (most) képtelen vagyok megfejteni. Sokkal inkább foglalkoztat az, hogy a különböző társadalmi pozíciókban élő emberek milyen alapértékek mentén élik az életüket. Hogyan befolyásolja ez kapcsolataikat, családi életüket. Változhatnak-e ezek az értékek egy ember élete folyamán? Ha igen, elítélhető-e ezért bárki?

Onnan indult a kérdésfelvetés, hogy egy csoportfoglalkozáson előkerült az, hogy valaki mindig olyan életet élt, amely szülei, nagyszülei számára büszkeségre adott okot, követte a családi értékeket. Gyerekként eminens, felnőttként jó apa és férj. És egyszer csak azt érezte, hogy megfullad. Ekkor érkezett a csoportra. És  szabadságvágya egyre csak fokozódott. Vívódott, hogy megtartsa-e azokat az értékeket, melyek egész addigi életének irányt adtak, vagy kövesse azt, amire most van szüksége. Megint előkerült az önzés kérdése, melyről mostanában többször írtam.

A családi és kapcsolati értékek sokat változtak, bár ez elmondható minden korról. Szóval dinamikusan változnak, de nem biztos, hogy fejlődnek. Mindenesetre nagy ambivalenciát szül sok emberben az, ha már nem tudja elfogadni az addig képviselt értékeket. Azt gondolom, hogy nehéz úgy helyt állni, hogy a társadalom és az egyén értékrendje nincs összhangban. Ez a válások elfogadottságánál nagyon szembetűnő. (Csakhogy a  fenti  vezérmotívumon haladjak végig.) Mert a 90-es évek előtt nem nagyon volt trendi a válás. De ezt legalább a rendszer is és a családok is képviselték. Így az egyén, ha nagyon boldogtalan is volt, és úgymond “bele is döglött”, házas maradt. Hisz mindenki ezt támogatta. Már amennyiben támogatásnak lehet nevezni azt, hogy belekényszerítünk embereket a biztonságos hazugságba. Közben jött az újhullám. Mindenki ki akart teljesedni, önmaga akart lenni. Csak az útját nem találták. Sok szubkultúra indult el azért, hogy felrúghassa az addig fennálló értékrendet, őszinte önállóságra és vélemény-nyilvánításra sarkallja a fiatalokat. Ez már beindított egy olyan kitörést/áttörést, melyben nem kell mindig más elvárásainak megfelelni. De még ma, 2017-ben is nagyon sokan tipródnak, hogy melyek azok az értékek, melyeknek felvállalásával boldogok lehetnek. Gyakran kerülnek ellentmondásba az egyéni és a közösségi értékek.

Itt van ugye a párkapcsolat. Egy kiránduláson mondta a “túra-társam”, hogy azt hallotta a rádióban, mostanság nem párt választanak az emberek, hanem partnert a függetlenségükhöz. Sokat gondolkodtam, hogy így van-e.  Lehet-e szabadnak lenni a párunk mellett. Vagy az csak partner? Ha szabadok lehetünk a párunk mellett, hogyan lehet ezt a szabadságot megteremteni. Vagy szinte minden párkapcsolatban el kell jönnie annak a pontnak, amikor fullasztó (ahogy azt a csoporttag megélte.) És mindez azért van-e, mert az életünkben betöltött szerepek rangsora megváltozik idővel, következésképp az értékhierarchiánk is? Én ezt a magyarázatot adtam.

Vegyünk egy családot példának: összeismerkedik két ember, akik eldöntik, hogy családot alapítanak. Mi a motivációjuk? Egészséges gyermekek nemzése, a biztonság felépítése munkával, tanulással. Aztán amikor ezek megvannak, újabb célok kellenek. Ezek a célok vajon manapság a család vagy az egyén boldogságát akarják kielégíteni? Hogyan lehet összeegyeztetni ezeket?

Sokszor jutottak a szociológusok a válás tanulmányozása kapcsán arra a következtetésre, hogy akkor válnak el az emberek, amikorra felépül a jó nagy családi ház. Hát most is valami hasonló van, csak most kevesen építenek házat. Most karriert építenek, vagy “ideálcsaládokat”. És ezeket is nehéz fenntartani – ugyanúgy, mint a nagy családi házat. Ha valamelyik szülő sokat dolgozik a karrier és/vagy a pénz miatt, nem működik jól a család. Hiány alakul ki a kapcsolat intimitásában. Ideálcsaládokat pedig például nehéz úgy működtetni, hogy nincs ott a többgenerációs segítő család, mint régebben. Ebben az esetben meg a túl sok szerep okozhat elviselhetetlen feszültséget a pár egyik vagy mindkét tagjában.

Ezekben, és más hasonló esetekben nagy valószínűséggel bekövetkezik az értékek átstruktúrálódása, mely megborítja a mindennapok rutinját, az egyén lelki egyensúlyát. Kérdés, hogy ki hogyan kezeli, oldja meg ezeket a helyzetek. A legrosszabb verzió, ha tudomást sem vesz róla valaki. Éli tovább az életét, mintha minden rendben volna. Egyszer csak rájön, hogy azt sem tudja, ki is ő valójában… Szintén nem vezet egészséges személyiséghez, ha folyton meghasonul valaki hol ezzel a jótevővel, hol azzal a jószándékú segítővel. Mert azt tudjuk, hogy valaki mindig tudja, hogy nekünk mit is kellene pontosan tennünk. A pokol útja jószándékkal van kikövezve…

A változtatás kulcsfontosságú. Lehet sokszor kapcsolaton belül is néhány kisebb változtatással elérni a lelki békét, ha a két fél értékrendje nem távolodott el túlzottan egymástól. Ha meg tudják találni azokat a közös dolgokat, melyek új távlatokat nyitnak a szükségszerűen elkövetkező új szerepeikhez.  És van olyan is, amikor olyannyira “elment” egymás mellett a két ember, hogy az elválás segíthet.

Hogy kinek mi az útja a boldogság megtalálásához? Talán az, hogy vállalja valódi önmagát. Amivé akkorra vált, akkorra fejlődött, amikor ez az értékválság képes volt felszínre törni belőle.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem… vagy még se?

Az elmúlt napokban sokszor került elém olyan cikk, bejegyzés, amely a szülő-gyerek kötelékekkel foglalkozott. Nem igazán mélyültem el bennük, mert annyira el voltam foglalva mostanság a felnőtt-felnőtt kapcsolatokkal, meg a felnőtteket terhelő nehéz döntésekkel. Aztán ma rá kellett döbbennem, hogy nem véletlenül tolakodtak ezek az írások be a tudatalattimba.

Nehéz időszaka van most a családunknak. Sok olyan döntést kell meghoznunk, amely hosszú távon érint mindannyiunkat. És addig-addig tépelődtem ezeken a nagy döntési helyzeteken, hogy észre sem vettem, a gyerekeimet mennyire megviseli az, hogy nem vagyok jelen a jelenben. (Pedig olvasgattam a tudatos jelenlét pszichológiáját…)

A gyerekek olyan szinten veszik át a feszültséget tőlünk, hogy már-már azt gondoltam, nekik van problémájuk az iskolában, óvodában. Mert az mennyivel könnyebb is lenne számomra. Néhány szakmai eszközt és a jól bevált rutinokat bevetem, és képessé válnak megoldani a dolgaikat. Vagy aki nem szaki, az elviszi egy szakemberhez a gyerekét. Csak sajnos nem nekik van problémájuk – az esetek többségében. Pech… Nekünk van, felnőtteknek problémánk, ők meg úgynevezett tünethordozók. Ők azok, akik sírnak, meg hisztiznek, meg kaparják a körmüket, meg verekszenek, meg elkeserednek… Mi meg eljátszuk mások előtt, hogy mennyire urai vagyunk életünknek, érzéseinknek, indulatainknak. Ráadásul mindent megteszünk a gyerekünkért. Pedig miért is kellene takargatnia valakinek – egy úgynevezett felnőttnek -, hogy rossz időszaka van, sok minden jött össze, segítségre lenne szüksége.  Mindig elkeserít, hogy a felnőttek világát olyan iszonyúan képmutatónak látom, hogy legszívesebben fel sem nőttem volna. (Bár lehet, hogy fel sem nőttem.) A gyerekek azok, akik a család minden tagjának feszültségét magukban hordják. Mivel indulataikat még nehezen kezelik, ezért a legkülönfélébb formákba öntik azokat: agresszió másokkal vagy önmagukkal szemben, elnyomják a feldolgozatlan történéseket, szoronganak miattuk…

Azt is sok helyen olvashattuk, hogy jobb, ha kijön a feszültség egy gyerekből, mint az, ha benne ragad – azaz elfojtja. De szülőként a társadalmi elvárásoknak jobban meg lehet felelni egy szorongóssal, mint egy agresszívvel…  Ezen az állításon nem csak a szülőknek kellene elgondolkodni, hanem annak a bizonyos társadalomnak, aki ilyen (szóismétléssel élve a nyomaték kedvéért) képmutató elvárásokat fogalmaz meg. Jó lenne felismerni, hogy a gyerekeket nekünk felnőtteknek kell megtanítani olyan egészséges megküzdési stratégiákra, melyek hosszú távon mindannyiunk lelki egészségének védelmében állnak. Ezt főként mintaadással tudjuk közvetíteni… Azt be kell vallanom, hogy bár ezt írom, nekem sem megy mindig túl jól a feszült helyzetek kezelése. De még van néhány stáció a személyiségfejlődési szakaszokból, úgyhogy nem keseredek el, és folytatom! Csinálom, fejlődök, hibázok, változtatok, másként csinálom.

Nagyon rossz rádöbbenni arra is, hogy a gyerekek tükröt tartanak nekünk. Erről írtam már korábban is, meg arról is, hogy milyen nagy mértékben járul hozzá a gyereknevelés a szülők személyiségfejlődéséhez. Persze, ha hajlandó arra egy felnőtt, hogy belenézzen ebbe a tükörbe, és képes legyen változásokat előidézni önmagában, ha nem tetszik neki, amit lát. A tükör sokszor a gyerekek játékában található meg. Ott vehetjük észre, hogy Barbie- anyu igencsak sokat megy el a fontos dolgára, míg a kis Barbie-k egyedül vannak otthon. Vagy a fiú Barbie sokat ölelgeti Barbie-anyut, és a kis Barbie-knak ki kell menni az udvarra játszani. Vagy a dinók állandóan rohannak valahová, nem lehet nekik megállni, mert meghalnak. Érdekes és tanulságos ezeknek a szimbolikáját átgondolni, és reflektálni önmagunkra általuk. Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek által játszott minden játékból arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy valamit rosszul csinálunk, és sürgősen változtatni kell, mert lelki sérült lesz gyermekünk. Sokszor nem is a családi történéseket dolgozzák fel a játékban, hanem a másoktól hallott, számukra értelmezhetetlen történeteket.

A gyerekek, testvérek egymás közti kommunikációs stílusa is nagyon kifejezően tükrözhet egy régebb óta fennálló helyzetet. Egymás közt használják azokat a szavakat, szófordulatokat, non verbális jeleket, melyekről azt gondoltuk, hogy épp csak egyszer-kétszer ejtettük ki a szánkon. Vagy azt az indulati szintet közvetítik, mely a családban uralkodik mostanában.

Következtetésként mindenki azt von le ebből az írásból, ami számára fontos. Úgy, ahogy én is megértettem, miért kerültek elém azok a bizonyos cikkek. Akinek gyereke van, remélem, talál benne a gyerekneveléshez hasznosat; akinek nincs, talán a társadalom tagjaként próbál elfogadóbb lenni azokkal a botrányos kisgyerekesekkel…