ALKOSD MEG MAGAD! – FŐSZEREPBEN AZ ÉN

Hiteles? Önazonos? Őszinte? Vállald vagy szeresd úgy önmagad, amilyen vagy? Már a címet is jó sokszor visszatöröltem… Arról szeretnék írni, hogy mennyire fontos az, hogy az életünk legalább nagy részében azok tudjunk lenni, akit úgy hívunk: ÉN. Ennek az Én-nek a megtalálása nagyon nehéz feladat. A bejegyzéseimben sokszor írok önmagamról, mert ugyan munkám miatt sok száz ember életébe belelátok, mégis merem remélni, hogy önmagam ismerem a legjobban. Sok önismereti munka után általában tudom, mit miért tettem, miért viselkedtem így vagy úgy, miért éreztem azt, ami, miben kell fejlődnöm.

Valamelyik nap olvastam egy kutatási vizsgálatot, hogy a nők nagy része szinte sosem tudja magát kipihenni. Sok szerepet vállalunk. Többet mint évtizedekkel ezelőtt. Nem csak mi nők, a férfiak is. Hatalmas nyomás van rajtunk, mert folyton tolják az arcunkba, hogy milyen a szép, a jó, a tökéletes. Mások milyen nagy dolgokat érnek el. És nyilván mindenütt, mindenkinek nem lehet megfelelni. Én jó kis útravalót kaptam, ezt egy korábbi, a driverekről szóló bejegyzésben már említettem. Szerezzek örömet másoknak, tegyek mindig erőfeszítéseket… és tulajdonképpen mind az 5 fődrivert fel is sorolhatnám. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül.

Viszont mindannyiunknak más az útja, más megoldások segítenek ezeket felülírni.

A női önbizalmam növelésében például sokat segít, hogy nem foglalkozom a közösségi médiával túl sokat. (Azt is írtam, hogy érdemes időközönként pár nap digitális off-ot tartani. Nagyon felszabadító érzés!) Alapvetően mind tudjuk, hogy amit ott látunk, az nem fedi teljesen a valóságot. Megcsinált képek, megcsinált élethelyzetek. Mégis bánkódunk miatta… Én nem mondom, hogy fogadd el magad olyannak, amilyen vagy. Ha szeretnél fogyni kicsit, akkor tegyél érte. Ha akarod, sminkelj. Ha csini ruhákban akarsz járni, akkor shoppingolj egyet. (Ha van rá pénzed.) De önmagában nem biztos, hogy ettől majd sokkal magabiztosabb leszel… Keresd meg azt a nőt, aki legbelül van!

A szakmai önbizalmam növelésében mindig segít a tanulás bármilyen formája (képzés, szakmai könyv, szakmai beszélgetés), vagy egy-egy kihívás. Erről is írtam a pályaorientációval kapcsolatban már: nagyon fontos, hogy szeressük, amit csinálunk. Túl sok időt töltünk munkával ahhoz, hogy ott ne éljük meg jól önmagunkat. Ha kell, változtass munkahelyet. Ha ehhez az kell, hogy tanulj, akkor jelentkezz képzésre.

Az anyai önbizalmam növeli, ha olyan meghitten beszélgetek a gyerekeimmel, amikor azt érzem, igen, jó, hogy beletettem azt a sok időt és munkát a gyereknevelésbe. És nem az növeli, ha a nagy felmondó-kikérdező show után jól sikerül a dolgozat. (Pont múlt héten szálltam magamba ez ügyben. Vekerdy nem lenne rám büszke, miután egy egész hétvégi napot arra pazaroltunk, hogy mindhárom gyerekemmel felmondattam a töménytelen mennyiségű bemagolt tananyagot.) Nekem picit talán könnyebb, mert ismerem az életkori sajátosságokat, születésüktől kezdve igyekszem teljesen elfogadóan nevelni őket. Így sok minden fel sem tűnik, amin esetleg ki kellene/lehetne borulnom. Őket szeretem a világon a legjobban, teljesen elfogadom őket, és támogatom, hogy megtalálhassák és megélhessék önmagukat.

Most csak három szerepemről szóltam, és az ezekkel kapcsolatos tapasztalataim osztottam meg. De még bőségesen lehetne írni a háziasszonyi vagy a párkapcsolati szerepről. Csak tudom a sok marketing előadásból, hogy a túl hosszú írásokat ma már szinte senki nem olvassa el.

Alapvetően úgy gondolom, hogy ha a főszerepeink közül legalább kettőben jól érezzük magunkat, a többi szerepünket is nagyobb megelégedettséggel csináljuk. Jobban elfogadjuk és megszeretjük az ÉN-t.

Ha szükséged van segítségre a szerepeid tisztázásában, a változtatáshoz vezető út megtalálásában, várlak szeretettel!

ALKOSD MEG MAGAD – ÉRTÉK(ES) GONDOLATFOLYAM

Ezt a bejegyzésem Janne Teller Semmi című könyve inspirálta. Ajánlom minden kamasznak és kissé elbizonytalanodott felnőttnek. Szenzációs regény az élet értelmének kereséséről. Sokan „hajlamosak” vagyunk időnként elbizonytalanodni, hogy mi értelme annak, amit csinálunk, hogy az az értékrend, amely mentén élünk, vajon ma is aktuális-e. Az értékrendünk amúgy nagyon lassan változik, leginkább környezeti ingerek hatására, de személyiségünknek ez egy igen „kemény” része. Személyiségünk fejlődése során ezért érdemes néha ránéznünk, és tudatosítanunk, hogy mik is a fontos dolgok számunkra, és ennek fényében újragondolni, újraszervezni életünk egyes részeit.

Ezt én az elmúlt pár hónapban megtettem saját életemben. A tanulással kapcsolatban semmit sem változott a hozzáállásom. Számomra a tudás, a tudás megszerzése nagyon fontos, és ebben nevelkedett mindig is 3 gyerekem. Az oktatásban tapasztalható (finoman szólva) nehézségek, valamint a média által közvetített értékrend azonban megnehezíti szerintem sokunknak, hogy ezt az értéket hitelesen tudjuk átadni gyermekeinknek, környezetünknek. Részben azért, mert a tanultsággal nem áll egyenes arányban az objektív jóllétünk, melybe nem csak az anyagi dolgok tartoznak. Persze szerencsére szubjektíven jól érezhetjük magunkat, és ez legalább olyan fontos!

Úgy tapasztalom, nehéz motiválni mostanában az embereket arra, hogy tanuljanak, pedig már legalább 30 éve a lifelong learning modellje van életben… Akik hittek is a tanulás fontosságában, most elbizonytalanodnak, mert nem a tanulás függvényében lehet valaki celeb, gazdag, híres, ideál, stb…. Vannak napok (hullámokban néha több is a kelleténél), amikor elgondolkodom, hogy volt-e értelme aranydobozos sertés májkrémen élnem fősuli alatt. 🙂

„Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött elölről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni, miről beszélt Pierre Anthon. És hogy a felnőttek miért néznek ki úgy, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sosem fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt sem töltöttük be. Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott.” (Részlet Jeanne Taller Semmi című regényéből)

És ha sok érvet nem is tudok felsorakoztatni ma a tanulás mellett, de legalább sokat gondolkodom, képes vagyok elbizonytalanodni az élet értelmén, azon, hogy a számomra fontos dolgoknak, szerepeimnek mennyire van jelentősége ebben a társadalomban… Aztán pedig képes vagyok rájönni, hogy ezek az értékek örök darabok. A fejlődés, a gyereknevelés, a munka, az emberi kapcsolatok értéke sosem fog eltűnni. Inkább csak átalakul, változik, átmenetileg háttérbe szorul. És hogy ismét valami világbékés szépségkirálynőssel zárjam: ha sokan nem adjuk fel ezeknek az értékeknek a tiszteletét, ha ezen értékek mentén képesek vagyunk megtalálni életünk értelmét, akár még boldognak is érezhetjük magunkat – felnőttként is! Remélem, ez nem csak illúzió!

A fénykép az Illúziók Múzeumában készült.

ALKOSD MEG MAGAD – HA MÁR NEM LEHETÜNK TÖKÉLETESEK, LEGYÜNK LEGALÁBB RUGALMASAK

Következő írásom akár a testünkre is vonatkozhatna, de abban egyáltalán nem vagyok kompetens. Ez csak egy saját kis beszámoló lesz arról, hogy így szeptemberben szülőként hogyan is éljük túl a napokat. Inspirációm a témához tegnap este kaptam családom két férfitagjával folytatott beszélgetésem révén. Hazaértem a 8 órás munkából, persze előtte reggel rendeztem a gyerekeket, elvittem, betettem, átnéztem, elmostam, elpakoltam…. Majd amikor hazaértem, kérdésként felmerült a páromtól, hogy mostam-e, mert nincs alsógatya. Melyre az a megnyugtató válasz érkezett 10 éves kisfiamtól, hogy „Nyugi, reggel én is a szennyestartóból vettem ki a zoknim.” Fontos az önállóságra nevelés, a jó problémamegoldó képesség fejlesztése családunkban. (Megjegyzem, azért jókedvűen beindítottam egy adagot a mosógépben.)

Bettelheim könyvében is olvashattuk, hogy pont elég, ha „elég jó szülök” vagyunk, nem kell tökéletesnek lenni. Mert mit is jelent a tökéletesség életünk bármilyen területén? Erre nincs egzakt mérce. Nem létezik tökéletes test, mert valakinek a tetovált izmos test a szép, valakinek a hófehér bőr tetszik. Valaki a természetességet látja vonzónak, valaki pedig a „megcsinált” testet. Valaki a harsány embert szereti, valaki a csendeset, valaki könyvekről, mélylélektanról beszélget szívesen, valaki valóságshow-okról. Mitől érezhetjük magunkat elég jónak? Erre általában az a válasz érkezik, hogy fogadjuk el önmagunkat. Én azt gondolom, hogy először érdemes elkezdeni dolgozni az önismeretünkön, ott remélhetőleg felismerünk olyan dolgokat magunkban, melyekben kell kicsit fejlődnünk, változtatnunk, és találunk magunkban nagyon sok olyat, amelyekre büszkék lehetünk, amikben elég jók vagyunk (már-már tökéletesek). Tapasztalatom az, hogy néhány változás beindít egy egész lavinát, olyan közegbe, élethelyzetekbe kerülünk, ahol értékelnek bennünket. Ezáltal egyre több pozitív visszajelzést kapunk környezetünktől, és így „folyamatosan biztosított lesz”, hogy könnyebben fogadjuk el, és szeressük önmagunkat.

Tehát a tökéletesség keresése helyett próbáljunk önmagunkhoz és élethelyzetünkhöz rugalmasabban viszonyulni. A fenti helyzet kezelése miatt most nagyon hálás vagyok önmagamnak. Nem is olyan régen még összeomlottam volna, mert azt gondoltam volna magamról, hogy rossz anya, rossz pár, rossz háziasszony vagyok. Most meg egy jót nevettem, és büszke voltam a kisfiamra, aki simán megoldotta a zokni-kérdést. Mindezt pedig azért élhetem így meg, mert nyári önismereti munkám során rendet raktam a fejemben és a lelkemben, hogy melyek azok az értékek, amelyek fontosak számomra, és ehhez kapcsolódóan alakítom ki a feladataimban is a preferenciát. Szóval éljenek a koszos zoknik boldog családunk légkörében!

ALKOSD MEG MAGAD – NEGATÍV ÖNKÉP ÉS TÁRSAI

A témáról már sokan írtak, sok tudományos megközelítést is olvashatunk. Testképzavar, mely a saját testünkkel kapcsolatos negatív attitűdöt, beállítódást jelenti. Negatív testélmény, önbizalomhiány, önértékelési zavar…

Sok dologgal kapcsolatban a múltbeli élményeket, a gyermekkori traumákat tesszük „felelőssé”. Félig-meddig jelen esetben is így van ez. Azonban gyakran az önmagunkról alkotott negatív érzéseket jelentősen befolyásolja a bennünket körülvevő világ, azok a tized másodpercek alatt ért ingerek, melyeket fel sem fogunk valójában, mégis emléknyomokat hagynak maguk után. Belenézünk a tükörbe, és látjuk, hogy nem vagyunk olyan izmosak, formásak, nem vagyunk olyan szépen (mint már megtudtam a lányaimtól, a filterek által) sminkelve. Mint ki is? Nem elég, hogy „mindenki” (az ismerőseink közül néhány) tökéletesen néz ki, még csodás helyekre is eljut, boldog párkapcsolatban vagy családban él, olyanokat főz, hogy csak na… Ilyenkor azt érezhetjük, hogy mi sem nem vagyunk szépek, sem nem vagyunk jók, sem nem vagyunk sikeresek. Szóval joggal utálhatjuk önmagunkat, és főleg azt a részt, melyet a külvilág lát belőlünk. Mert tapasztalatom szerint ilyenkor nehéz a belső értékeinkre koncentrálni. Nem olyan mutatós azt mondani, hogy nekem ugyan nem olyan formás a mellem, de a gyerekeimnek a 6 év szoptatás megalapozta a világgal való ősbizalmát, vagy hogy férfiként kispapa-pocakom van, de milyen klassz, hogy vasárnap gyúrás helyett a krumplit pucolom, hogy megkönnyítsem a párom életét. Tudom, hogy most más szelek fújnak, semmiképp nem szeretnék a bezzegazénidőmben szöveggel jönni. Tény, hogy nem csak a fiatalokat, de az idősebbeket is megérinti, megviseli, hogy irtózatos mértékben tolják az arcunkba, mi is a kívánatos, a tökéletesbe hajló. Mondhatjuk, hogy értékválság van a mai társadalomban, de ezt már sok korszakban megállapították. Szerintem sem jó az irány, de sokat nem tudunk tenni ellene. Talán annyit, hogy felvértezzük önmagunkat, tartjuk magunkat ahhoz az értékrendhez, melyben jól és biztonságban érezzük magunkat, elkerüljük az önmagunk másokhoz hasonlítgatását.

Önmagunk elfogadásához egy-két tipp: keressük meg erősségeinket, azokat a tulajdonságainkat, melyeket szeretünk önmagunkban, azokat a testrészeinket, melyeket elfogadunk magunkban. Írjuk is le ezeket! Sokat segíthet, ha valaki digitális elvonót tart néhány napig. Vicces lesz, ha kiderül, hogy nem maradtunk le semmi jóról, és kicsit a jelenben éltünk önmagunkkal, a bennünket valóságosan körülvevő emberekkel. Az önmagunk elfogadásában az is segítséget jelenthet, ha külső segítséget kérünk. A művészetterápia eszközeivel is tudunk azon dolgozni, hogy minél jobban megszeressük önmagunkat.

U.i.: Bevallom, én is szoktam kiakadni, hogy a velem egykorú, vagy idősebb nők hogyan lehetnek ilyen ráncmenetesek, tökéletesen kisminkelve mindig. Belegondolok, hogy én már kezdek kicsit vaksi lenni, szemüveg nélkül nem látom, ha van egy pár szál felesleges szemöldökszál, szemüvegben meg nem lehet kiszedni, a szemhéjceruza néha megcsúszik enyhén lefittyedő szemhéjam miatt, a rúzst lenyalom a számról 3 perc alatt – mert amikor koncentrálok, folyton a számat nyalogatom, a hajam mindig elalszom, és különben is a forgóim rossz helyen vannak… És még csak a fejemről írtam. Ennél lejjebb nem is mennék. Mindennapos harcainkat viseljük méltósággal. Vagy humorral. Legyél te is avokádó!

ALKOSD MEG MAGAD – ENGEDD MEG MAGADNAK

Az előző bejegyzésemben írtam arról, hogy az önmagunkról kialakított pozitív énkép segít a stressz-helyzetek megoldásában. Ebben utaltam arra, sokszor nem engedjük meg magunknak azt, hogy jobban legyünk, jobban érezhessük magunkat.

Ennek hátterében a tranzakció-analitikus megközelítés szerint a gyermekkorunkban kapott üzenetek, és az úgynevezett ellenparancsok, főként driver-ek állnak. Ezek „kattannak be”, amikor bizonyos, mondjuk úgy váratlan, stresszes helyzetekben szinte ugyanúgy reagálunk.

A sorskönyvi üzenetek, melyeket főként szüleinktől kaptunk, segítenek eligazodni a világban, a család és a társadalom elvárásait közvetítik felénk. Lehetnek ezek gátló parancsok (mit ne csináljunk, mit nem szabad) és ellenparancsok (milyenek legyünk, mit kell tennünk). Az ellenparancsok alapvetően társadalmilag hasznos és elvárt teljesítményre ösztönöznek, ám automatikusan törnek felszínre stresszes helyzetben, korlátozva ezzel a szabad önkifejezést, érzéseink szabad megélését. A tranzakció-analitikusok azt állapították meg, hogy az ellenparancsok közül az alábbi driverek a legmeghatározóbbak:

1. Légy tökéletes!

2. Szerezz örömet!

3. Siess!

4. Tégy erőfeszítéseket!

5. Légy erős, és bírd ki!

Érdemes átgondolni, számunkra vajon melyet/melyeket közvetítették verbálisan és/vagy non-verbálisan szüleink leginkább. Én gyorsan hármat is tudnék az első helyre tenni, csak az elmúlt 5 napom után. De viccet félretéve, nagyon fontos, hogy többek között ezt is tisztázzuk magunkban, majd próbáljuk átformálni, átdolgozni magunkban. Az említett hármamból kettőt már nagyon ügyesen kezelek, de a „Szerezz örömet! – másoknak” paranccsal nehezen boldogulok.

Ha megtaláltuk azokat, melyek nagyban befolyásolják életünket, sorsunkat, úgynevezett engedélyekkel tudjuk felülírni. Ilyen engedélyek a következők:

1. Ne légy tökéletes! – kezdőknek: „Ne légy mindig tökéletes, úgyis szeretnek majd!” (én mindenképp) Gondoljunk arra, mi van akkor, ha hibázunk?! Egyszer egy jó kérdést hallottam egy képzésem során: Mi a legrosszabb, ami történhet? Érdemes ezt ilyenkor is feltenni magunknak, mert valószínűleg rájövünk, hogy azért eget rengető dolog nem fog történni, ha nem csinálunk valamit tökéletesen.

2. Szerezz örömet magadnak! – kezdőknek: Csinálj olyan programot, amely rólad szól, csak neked jó – a család vagy a párod vonszolódjon veled mosolyogva. Mondj néha nemet másoknak, ha maga a feladat nem tenne boldoggá (csak az, hogy örömet okozol vele másnak).

3. Ne rohanj! – kezdőknek: Állj meg, és nézd kicsit a felhőket, vagy az épületek tetejét, vagy olvass úgy, hogy nem stopperrel méred az erre szánt időt…

4. Nem kell mindig erőfeszítéseket tenni! Élj a jelenben! – kezdőknek: Tanulj meg pihenni, „csak úgy lenni”. (Jelzem, ennél a pontnál kerestem a szavakat…) Ha vasalsz, vasalj jó zenére, vagy egy filmre – ha neked úgy jó! Örülj te magad is, ha megcsináltál egy feladatot, és ismerd el saját magadnak a teljesítményed! És ne kezdj rögtön egy újabb teendőbe – a listádról…

5. Engedd meg magadnak, hogy az érzéseid, vágyaid a felszínre törhessenek! – kezdőknek: Minél többször kérj segítséget, ha valamit túl nehéznek érzel. Nem kell mindig mosolyogni, bár attól vagy olyan szimpatikus mindenkinek.

A tudatosítás, az azt követő sok-sok gyakorlás által egyre kevesebbszer hatnak majd a driverek, és egyre gyakrabban jutnak érvényre az engedélyek.

Akit mélyebben érdekel a TA, Eric Berne: Sorskönyv című művét ajánlom először.

Jó gyakorlást és szép napot: Eli

ALKOSD MEG MAGAD – STRESSZESEN

Egy korábbi bejegyzésemben nem túl tudományos megközelítésben foglalkoztam a stresszel. Ebben az írásban szeretném megmutatni, hogy a talán leggyakrabban megfogalmazott lelki állpotunk, amikor is stresszesek vagyunk, nem is olyan rossz, nem is annyira negatív.

Rendszeresen azt halljuk, hogy kerüljük a stresszt, melyet a folyamatos idegeskedésre, feszült állapot megélésére értünk. Azonban a stressz az alkalmazkodás és fejlődés egyik motivációját adja. Ilyenkor ugyanis idegi és hormonális változások indulnak be, mely a megfelelő mértékű figyelem és aktivitás fenntartásához szükséges. Azonban tartós, nagymértékű fennállása számos testi és lelki betegség kialakulásához vezethet.

Nem nehéz belátnunk, hogy akkor tudunk fejlődni, ha különböző pozitív és negatív ingerek érnek bennünket, orvosi értelemben stresszt okozva a szervezetben. A megfelelő reakcióknak a megtalálása nem mindig megy könnyen, főleg, ha úgy éljük meg, hogy „mindig történik valami, soha nincs nyugi”. De ha megtaláljuk a megoldást, akkor ismét fejlődünk (melyet jó, ha egy vállveregetéssel el is ismerünk saját magunk számára).

Persze nem mindig tudjuk befolyásolni a stresszkeltő eseményeket, az azokra adott választ viszont megtanulhatjuk kontrollálni az esetek többségében. Mindig emlegetjük az önismeret fontosságát, az önmagunkról alkotott pozitív kép is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy könnyebben megéljük a számunkra nehéz helyzeteket. Tehát ha csökkenteni akarjuk a stresszt az életünkben, saját magunkba vetett hitünket, önbizalmunkat is érdemes növelni, a kompetencia-érzést erősíteni önmagunkban (ezért is írtam fentebb, hogy veregessük nyugodtan a saját vállunkat).

Sokféle stresszkezelő technika közül választhatunk, melyekről már ezerszer hallottunk. Valakinek a testmozgás, valakinek a relaxáció segít. Valakinek az egyedül töltött idő, valakinek egy társasági esemény. Sokat segít az alkotó jellegű önkifejezés, melynek egyik eszköze a művészetterápia, ahol nemcsak alkotunk, hanem a „kirajzolódott” dolgokat tudatosíthatjuk, verbalizálhatjuk, támogatott formában megoldásokat kereshetünk. Ezzel növelve az önmagunkról (önmagunkban is) kialakított pozitív képet.

Igyekezzünk megtalálni, mely eszközök azok, melyek erősítenek bennünket. Kezdjük azzal, hogy elhisszük, képesek vagyunk megtalálni (és megengedni magunknak) ezeknek a technikáknak használatát. (A megengedésről később írok.)

Ha valaki az alkotó önkifejezést, művészetterápiás eszközöket választja, várom sok szeretettel!

Szép napot: Eli

Ui.: Az illusztráción látható képet a Budai vár falában növekvő fáról készítettem még régebben. Ez az élőlény alkalmazkodik és fejlődik…

ALKOSD MEG MAGAD – MIKÖZBEN HAT RÁD A MŰVÉSZET

A hétvégén alkalmam nyílt megnézni a Ludwig Múzeumban Boris Lurie és Wolf Vostell Művészet a soá után című kiállítását. A nagylányommal elég spontán módon mentünk, így szinte semmit nem tudtunk, mi is vár majd ott ránk. Úgy éreztem 5 perc után, hogy sokkolódtam. Pedig tudom, a művészet általánosan elfogadott meghatározás szerint „a valóság visszatükrözése a művész látásmódján átszűrve”. A művészet kortalan célja minden esetben az önkifejezés kell, hogy legyen, és nem a manipuláció, a művészet nem más, mint önkifejező eszköz, mely katartikus élményt nyújt. És azt is tudom, hogy a művészet funkciói dekoratív, szublimációs (tudattalan vágyak kifejezésre juttatása), expresszív (önkifejező), szakrális, agitatív (propaganda), deszkriptív (megörökítő), didaktikus, provokatív. Nos, ez a kiállítás elsőre provokatív volt, másodikra szublimációs, harmadikra expresszív, negyedikre mindez körbe-körbe…

Nagyon elgondolkodtatott a látvány. Mivel nem volt ismeretem a festőkről, az általuk átélt traumákról, így hagytam, hadd hassanak rám a művek. Olyan negatív élmények és érzések törtek rám a nőiségemmel, a női léttel kapcsolatban, amilyet még nem éreztem múzeumlátogatás során. Felháborított első nekifutásra, hogy a nők szinte csak úgy voltak megjelenítve, mintha mindannyian kéjelgő örömlányok lennénk, ennyi lenne a szerepünk minden helyzetben. Amúgy nyilván pont az ellenkezője volt a végső üzenete a képnek, már csak azért is, mert a festők a NO!Art mozgalom tagjai. De ez már a tudatos szintje a mű megértésének. Ránk gyakorolt hatásának megértése pedig saját tudatalattink megértésére tett kísérletet jelenti. Aztán sokat beszélgettünk a 16 éves Kamillával. Nagyon jó volt hallani egy teljesen más látásmódot, segített kikecmeregnem világvége hangulatomból. És pár éjjel alatt kicsit rendeztem magamban is, miért pont ezeket az érzéseket hívta elő belőlem ez a tárlat. Nagyon tanulságos volt…

Nagyra értékelem azokat az embereket, akik rengeteg információval és tudással rendelkeznek egy-egy művészről, annak pályafutásáról, életéről, alkotásairól, és ennek fényében nézik a műveket. Azonban most örülök, hogy ennyire kevés tudásom volt, és ezt a felkavaró élményt a magam hasznára tudtam fordítani – illetve nem vagyok még kész az elrendezéssel magamban, de folyamatban van…

Remélem, néha-néha mindenkinek alkalma és igénye nyílik megnézni egy kiállítást, és a művészet segíti az önreflexióját, önismerete fejlődését.

Jó múzeumlátogatást: Eli

Boris Lurie: Slave (1972)

ALKOSD MEG MAGAD – SZAVAK NÉLKÜL

Azért imádom a művészetterápiás eszközöket, mert azoknak is nagyon jól működik, akik nem, vagy még nem tudják szavakkal megfogalmazni érzéseiket, élményeiket, problémáikat. (Persze ez sem működik mindenkinek, úgy, ahogy más módszerek sem jók minden egyes embernek.)

A klienseimnél sokszor látom, amikor elkezdünk egy témáról beszélni, hogy ugyanazokat a gondolati köröket futják, nehéz belőle kilépni, továbblépni. Aztán alkotnak valamit a téma kapcsán, és szinte minden esetben kirajzolódik az elakadás gyökere, ha elsőre nem is a főgyökere, de a mellékgyökere mindenképp.

Az első interjú során a résztvevők megfogalmazzák, hogy miért is jöttek, min szeretnének dolgozni. Például valaki azért jön, mert kevés az önbizalma. Hamarosan áttér az apával való feloldatlan feszültségre, majd végül kiderül, hogy az anyával való kapcsolatban van a valós probléma. Ha ezeket tudatosítja valaki magában, már jobban kezeli az emiatt kialakuló külső vagy belső feszültségeket.

Minden önismereti munka hosszabb ideig tart, nem lehet csodát várni 4-5 alkalomtól. Hiszen újabb és újabb elakadások kerülnek a felszínre, melyek feldolgozása időt igényel. Főként önmagunkban. Persze az egyik célja a foglalkozásoknak, hogy olyan készségeket sajátítsanak el a kliensek, melyek segítségével egy idő után önállóan is meg tudják oldani nehezebb élethelyzeteiket, konfliktusaikat.

Ha most úgy érezzük, valami nem jó, valami miatt nem vagyunk jól, érdemes elkezdeni az önmagunkkal való munkát, ez is az öngondoskodás része. Szakember által vezetett feldolgozás segíteni tud abban, hogy ne fussuk éveken át ugyanazokat a köröket- ugyanabban a témában, vagy akár életünk egy másik területén.

Tudom, hogy sokunknak nehéz meghozni azt a döntést, hogy önmagunkra pénzt és időt áldozzunk. De gondoljunk bele abba, hogy amikor a fodrásztól vagy az edzőteremből eljövünk, kicsit jobban érezzük magunkat, magabiztosabbak vagyunk. Oda is elmegyünk újra és újra. Ugyanez érvényes a belsőnkre is. Kellenek időszakok, amikor ilyen szempontból rakjuk rendbe magunkat. Hiszen tényleg látszik a mozgásunkon, arcunkon, másokkal való viselkedésünkön, hogy jóban vagyunk-e valójában önmagunkkal.

Ha kedvet kaptál, hogy kipróbáld a művészetterápiás eszközöket, ha szeretnél magadban rendet tenni, szeretettel várlak!

Bontakozz, majd nyílj ki – önmagad számára!

Szép napot: Eli

ALKOSD MEG MAGAD – MÁR A PÁLYAVÁLASZTÁSKOR

A pályaválasztás kérdése inkább a szülők számára frusztráló, mint a hetedikes/nyolcadikos vagy középiskolás gyerekeknek. Ezt tapasztalatból tudom. Bennük a feszültség inkább abból keletkezik, hogy folyton kérdezgetik tőlük, „Mi leszel, ha nagy leszel?”, vagy idegesítő szövegeink, hogy „Ilyen jegyekkel nem lesz belőled senki!”. Lássuk be, egyik sem mozdítja elő azt, hogy megtalálja gyermekünk azt a szakmát, azt a szakot, azt az iskolát, melyben majd jól érzi magát, azt érzi, a helyén van. Közeli hozzátartozóként nehéz segítünk, mert sok minden mást is figyelembe veszünk gyermekünk személyiségén, a pályaválasztást befolyásoló tényezőkön kívül. (Ezt is tapasztalatból tudom.) Jól kell reflektálnunk ebben a helyzetben is önmagunkra, mert amikor egy ennyire fontos és szeretett személynek próbálunk segíteni, nagy az érzelmi bevonódás, mely a racionális döntés rovására mehet.

Ilyenkor, ha tehetjük, érdemes szakembert felkeresni. A pályaorientáció során megnézzük a fiatalok érdeklődését, képességét, munkaértékeit, munkamódját. Pályaismeretük bővítése szinte minden esetben szükséges. (Ennek okát majd máskor fejtem ki.) A hozzám fordulókkal sokszor művészetterápiás eszközöket is alkalmazok. Ez azért jó, mert a pályaválasztással kapcsolatos kérdőívek és azok kitöltése egy tudatos, racionális feladat. Ezeket hosszasan megbeszéljük, melynek során van, hogy olyan nehézségeket vélek a háttérben felfedezni, melynek feltárása a tudattalan tartalmak felszínre hozásával oldható fel. Ebben lehet segítségünkre az alkotás.

A foglalkozássorozat végére a gyerekek eljutnak odáig, hogy már az irányt látják, terveik vannak a jövőre nézve. Ez motiválja őket arra, hogy jobban/többet/célirányosan tanuljanak. Bennünket szülőket pedig megnyugtat, a pályaválasztásról folyó kommunikációnkat nem konfliktusforrássá, hanem hatékony szeretet-beszélgetéssé teszi.

Fotó: Nagy Virág (Ez a kép, melyen egy oltott fa látható, számomra azt szimbolizálja, hogy gyerekeink belőlünk nőnek ki. Sok mindenben hasonlítunk, de nem ugyanolyanok vagyunk, nem ugyanaz az utunk. Ehhez kell megadnunk szülőként a szabadságot nekik, támogatnunk őket, hogy saját magukat tudják kibontakoztatni.)

ALKOSD MEG MAGAD – A MUNKÁBAN IS

Van, hogy úgy érezzük, nem a megfelelő munkahelyen vagyunk. Nem szeretünk bejárni dolgozni, utáljuk azt a munkatevékenységet, melyet napi 8-10 órában végeznünk kell, sokan pszichoszomatikus tüneteket is képesek produkálni. Ilyenkor arra jutunk, váltani kell. De hová?! Regisztrálunk néhány álláskereső portálra, hátha szembe jön az igazi. Szólunk az ismerőseink, hátha ők tudnak valamit mondani. Telnek a napok, hetek, és nem alakul semmi…

Több oka lehet annak, hogy már nem akarunk jelenlegi munkahelyünkön maradni, melynek feltárása nem mindig egyszerű. Lehet téves, nem megalapozott pályaválasztási döntés, rossz munkahelyi légkör, érdeklődésünkben, képességeinkben bekövetkezett változás, vagy épp más élethelyzetbe kerültünk… Még számos ok van, melyet érdemes megtalálni, hogy továbblépésünk tudatos legyen, fejlődésként éljük meg. Hiszen a fejlődés a boldogság kulcsa. Ez nem feltételen jobb fizetést, vagy előmenetelt jelent. Persze nem árt, de sokunknak nem ez jelenti a fejlődést. Nekem például a saját ötleteim megvalósíthatósága, a meglévő tudásom kiaknázása nagyon fontos volt mindig is.

Pályaorientációs tanácsadóként kezdtem pályafutásom még 22 éves koromban egy családsegítőben. Diplomával a kezemben azt éreztem, megváltom a világot, segítek minden gyereknek megtalálni azt a szakmát, iskolát, mely igazán illik hozzájuk, majd gyakorló szakemberekként boldogan mennek munkahelyükre. Remélem, hogy akikkel több mint 20 éve foglalkoztam, most tényleg megelégedettek életükkel. De 3 gyermekem születése után úgy éreztem, nem akarok alkalmazottként visszamenni dolgozni, mert az anyaságom teljes megéléséhez szabadabb, de legalábbis rugalmasabb időbeosztás kell. Ekkor átgondoltam, mivel szeretnék foglalkozni. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert az irány, melyet középiskola után választottam, úgy tűnik tökéletes volt. (Köszönet érte anyukámnak, aki segítette utam megtalálását.) Persze folyamatosan képeztem magam segítő-szociális területen, mert az „élethosszig tartó tanulás” (lifelong learning) elvét vallom. De vannak olyan barátnőim, akik gyermekeik születése után teljesen más területre eveztek. A szociális területről kreatív, alkotó szakmát tanultak, ahol munkájuk eredménye jól mérhető. Mindenki bátornak tartotta őket. És valóban azok is! De főleg tudatosak! Én pedig nagyon büszke vagyok rájuk!

Van olyan kliensem, aki úgynevezett korai zárás miatt (túl hamar, megalapozatlanul döntött abban, hogy mi akar lenni, és nem tudott más irányba akkor nyitottá válni) csak felnőttként jött rá, hogy nem kielégítő számára, „nem illik hozzá” a választott szakterület. Most fiatal nőként dolgozik azon, hogy mely irányba induljon.

Sokszor tapasztalhatjuk azt is, hogy környezetünk (család, barátok) irányítottak minket egy olyan szakmai területre, mely nem a személyiségünkhöz illik. Minden bizonnyal a jószándék vezérelte őket, de talán “csak” a mi lényünket, lényegünket felejtették ki a terelgetés során.

Fontos annak kiderítése is, hogy valóban a munkahelyünkkel, munkánkkal van-e a baj, vagy aktuálisan olyan krízist, vagy korábbi elakadást kell feldolgoznunk, mely miatt hiába is váltanánk most, másutt sem éreznénk kiteljesedettnek önmagunkat.

A foglalkozásaim során a pályaorientációs tanácsadás és a művészetterápia eszköztárát együttesen latba vetve keressük a megoldást, a kiutat erre a szerteágazó élethelyzetre. Túl sok időt töltünk az életünkből munkával ahhoz, hogy ne érezzük magunkat általában boldognak, megelégedettnek közben.