Szülői értekezlet otthon

Az elmúlt napokban gyakran éreztem, hogy mind anyaként, mind szakemberként kudarcot vallottam. A 3 éves kisfiam rengeteg nagyon trágár szót sajátított el az oviban, rettenetesen verekedős lett. A szomorú az a helyzetben, hogy képtelen voltam jól reagálni ezekre a dolgaira. Mélyen elutasítom az agressziót, de mégis úgy üvöltöttem vele, mint aki nincs magánál. Kettőnk nem túl hatékony kommunikációja természetesen csak gerjesztette önmagát (megállás nélküli hiszti, üvöltés, csapkolódás, sírás, lelkiismeret-furdalás, mélylevegő – nem segít…), végül kiterjedt az egész családra. Már arra a következtetésre jutottam, hogy teljesen hiteltelen vagyok, amikor az érthető-megértő kommunikációról beszélek, hisz nálunk sem működik. Hiába teszek a három gyerekemért nagyon sokat,  minden helyzetben próbálom megérteni őket, segítek megoldási lehetőségeket találni, igyekszem jó példát mutatni, semmit sem ér. És ekkor történt valami, ami erőt adott a folytatáshoz, ahhoz, hogy ismét boldognak érezzem magam…

Egy kiírást találtunk a férjemmel a konyhaajtón: Szülői értekezlet, vasárnap 11 óra.

Ezt az üzenetet a gyerekeink tették ki. Nagy izgalommal mentünk a szobájukba, ahol a tanuló asztalt körberakták székekkel, papír, toll előkészítve. 9 éves kislányom pedig felolvasta, hogy neki melyikünkkel mi a baja mostanában, mit kér, hogy min változtassunk. Arra kért mindannyiunkat, hogy mondjuk el mi is a problémáinkat, kéréseinket. Majdnem egy órán keresztül tudtunk beszélgetni, megoldásokat ajánlani önmagunkat, egymásnak. A 6 éves kislányom és a 3 éves kisfiam is el tudta mondani, mit úúúútál, ha teszünk, és mit szeretne kérni, hogy jobban érezze magát. Mi felnőttek is felvállaltuk érzéseinket, kéréseinket, hibáinkat. (Külön köszönet érte a férjemnek!) Nem kerültünk még soha rossz, kellemetlen helyzetbe a párommal, ha beavattuk gyerekeinket az érzéseinkbe. Inkább mindig őszinte megértés fogadta őket. Sosem csökkent a tekintélyünk miatta (a férjem szerint azért, mert nincs).

Döbbenetes érzés volt, hogy ilyen kicsik ennyire konstruktív beszélgetésre képesek. Ráadásul úgy, hogy a lányok az egyre rosszabb családi “klímára” így reagáltak. Önmaguktól, beszélgetéssel, őszinte önfeltárással javítottak a kialakult helyzeten -, a probléma megjelenése után nagyon hamar. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy az idő csak ront a feszült helyzeteken. Nagyon hálás vagyok nekik ezért, és azért, hogy vannak. Tőlük tanultam önmagamról a legtöbbet, ők tartják nekem a legőszintébb tükröt – amibe néha nagyon fájdalmas belenézni. És habár az egész világra nem lehetünk hatással, a szűkebb környezetünk lelki jóllétét, a család békéjét nekünk kell megteremtenünk. Nap mint nap, újra és újra. Ki kell fejeznünk bánatunkat, problémáinkat, igényeinket, elvárásainkat, örömünket, tiszteletünket – a gyerekeink felé is. (Két hét kihagyás után) újra hiszem, hogy ez működik.

“Peace” mandala by Soozie Wray