Hogy eléggé kultúrsznobnak tűnhessek, írok színházi élményemről is. Az előző bejegyzésem (A teljesen idegenek nem is olyan idegenek) moziélményem feldolgozása volt. A mostani pedig egy közelmúltbéli színházi előadás saját-élményű feldolgozása lesz. Edward Albee amerikai szerző Nem félünk a farkastól című drámáját néztük meg, igazán megérintő előadásban.
Vívódom, hogy azért látjuk, olvassuk, halljuk azokat a műveket, amelyek megérintenek, mert a sors odavezérel minket, vagy azért, mert aktuális vagy épp a régmúltból hozott, ám feldolgozatlan problémáinkra mindig segít az irodalom, a zene, a képzőművészet, a film valamiféle választ találni, iránymutatást adni. Tehát bármit nézünk, találunk benne választ. Ezt a kérdést mindenki döntse el. Úgysem ezen van a hangsúly.
Aki olvasta, vagy látta a darabot, biztosan hasznát tudta venni élete néhány játszmájának észrevételéhez, tudatosításához. Számomra félelmetes, hogy az 1960-as években megíródott egy olyan mű, mely a házastársi játszmákat úgy jeleníti meg, mintha a mostani korban történnének. Ugyanazokkal az eseményekkel, ugyanazokkal a szimbólumokkal. A még inkább döbbenetes, hogy mintha a szűkebb környezetem, tágabb családom életébe engedne betekintést, egyúttal lehetőséget adna a feldolgozásra. A színdarab két házaspár kellő alkoholmámorban együtt töltött éjjeli-hajnali beszélgetését, kegyetlen játékát írja le. Mindenkinek van titkolnivalója a másik előtt. Mindenki titkolja valódi érzéseinek egy részét, és cselekedeteik valós mozgatórugója nem is olyan romantikus, mint azt jó lenne hinni. Olyan játszmáknak lehetünk tanúi, melyek – ha jobban magunkba nézünk – , talán a mi háztartásunkban is elő-elő fordulnak.
Akárcsak manapság… Bár igaz, hogy nehéz tiszta, önzetlen érzésekkel nyitni a másik ember felé, amikor az imázsnak oly nagy jelentősége van. A külső (megjelenés, mások előtti viselkedés) sokszor meghatározóbb, mint azt be mernénk vallani magunknak. De ezen kívül számos más oka van annak, hogy valaki miért választja éppen azt az embert párjának. Gyakori a menekülés egy másik kapcsolatból, vagy éppen a szülői háztól, az anyagi jólétért való küzdelem, a felemelkedés reménye, a biztonság illúziójának keresése. Vagy épp azt gondoljuk, hogy ő az igazi, mert mindenben olyan, amilyet elképzeltünk, mert egy saját magunkban elásott trauma miatt ezt akarjuk hinni. Ráadásul egy kapcsolat elején a rózsaszín ködben valahogy szebbnek, jobbnak, és mindképp ideálisabbnak tűnik a választott személy. De ezernyi más motivációja van egy házasság megkötésének. A műben éppen az apa elleni lázadást, illetve az érdekházasság nyomait érhetjük tetten. A lényeg talán az, hogy nem az önmagáért való szeretet, szerelem a két ember együttlétének oka, legalábbis erre a megismerkedésük után elég hamar rájönnek. Csak talán még maguknak sem merik / merjük bevallani. Bár nem tudom, hogy létezik-e olyan párkapcsolat, amely vegytiszta. És főleg, hogy fiatal korban mennyire lehet megalapozott döntést hozni. Talán lehet, mert van rá jó esély, hogy utána a pár mindkét tagja egy irányban, nagyjából egyforma lendülettel fejlődik. Így a hosszú, örökre szóló párkapcsolat kisebb-nagyobb krízisekkel megvalósítható.
De érettebb korban is nehéz megalapozott döntést hozni. A sok elvárás, más kapcsolatokból származó belénk égett félelmek miatt, az eddigi életünk feladásától való rettegés miatt, a sok fel nem dolgozott sérelem miatt kialakult egyre rugalmatlanabb személyiségszerkezet miatt. Meg még kitudja, mi miatt. Félelmetes az elköteleződés annak, aki ezt nem tudta megtenni fiatalabb korban, és félelmetes annak is, aki már megtette, de kudarcba fulladt.
A nagyszüleim 60. házassági évfordulóján kérdeztem a nagymamám, hogy mi a titok. Ő azt felelte: a sok kompromisszum… Manapság nem egészen erre szocializálódunk. A “Valósítsd meg önmagad!”, “Találd meg a saját boldogságod!” hangzatos jelszavai vesznek körül. Amúgy jó, ha valaki képes véghez vinni ezt az utat. Csak ez Abraham Maslow amerikai pszichológus az 1950-es években kidolgozott emberi szükségletek hierarchiájának piramisa szerint a legmagasabb, a hetedik szint. Így ha valakinek nincs kielégítve az alatta lévő szintek bármelyike, nem lesz valódi sikere az önmegvalósítás szintjén. Akkor pedig marad a folyamatos keresés, a kielégítetlenség frusztráló, szorongáskeltő állapota. És ebben sokan gyötrődnek körülöttem. Az említett piramis 1-4. szintjén olyan hiányokat élnek már át, melyek lehetetlenné teszik számukra a vágyott életet. Addig, amíg ott nem töltjük be az űrt, de legalább is nem tudatosítjuk a hiányt, hiába minden… Nem biztos, hogy tökéletesen helytálló ez a feltételezés, de mindenképp megfontolandó életünk sorsfordulóin, és támpontokat adhat egy döntés meghozatalához.
Visszatérve a színdarabhoz és a filmhez… A Teljesen idegenek című film ugyanannak a témának, a párkapcsolati játszmáknak modern kori feldolgozása. Hogyan segíti, segítheti a tudatosítás, az őszinteség, a mások előtti kimondás, és a mások iránti / általi empátia és tolerancia érzése azoknak a problémáknak a megoldását, melyek szinte minden házasságban benne vannak. A szimbólumok nyelvén mennyire nem vagyunk képesek érteni, és ezáltal segíteni a környezetünkben élőknek. Mennyire szeretnénk nem észrevenni azokat a dolgokat, melyek saját magunk, vagy ismerőseink életét megnyomorítják. És mennyivel egyszerűbb úgy tenni, mintha nem is léteznének problémák. Mintha az, amit minden nap eljátszunk, a valóság lenne. A puszi-nyuszik mögötti elpalástolt elidegenedés, az alkoholba mártott impotencia, agresszió, a munkahelyi stressz mögé rejtett frigiditás, a hamis szócsatákban verbalizált sikertelenség-élmény…
Mindkét mű az életközépi válságban aktualizálódó kapcsolati problémákat boncolgatja. De a vége egészen más a két történetnek… Ajánlom, hogy akit érint ez a krízis, olvassa / nézze meg mindkettőt. Hátha segít meghozni azt a döntést, mely hosszú távon egy kielégítőbb, boldogabb életút megtalálásához segít hozzá.
alkosdmegmagad 