Nem is tudom, hol kezdjem… De talán időrendben visszafelé haladok, az lesz a jó…
Egy napra kikapcsoltam a wifit, mert teljesen besokalltam. Azt éreztem, mindenhonnan dől, különösen arról a bizonyos közösségi oldalról, hogy mindenkinek milyen jól megy. Jól főz, nagy sportteljesítményekre képes, bárhová eljut a nagyvilágban, itt eszik, ott iszik, tökéletes a külseje, és még a párkapcsolata is teljesen rendben van. Mit sem számít az a csomó tudományos cikk, mely szerint ezek nagy része képmutatás, önámítás, rájöttem, engem így is képes lehúzni ez az egész. Úgyhogy tudd meg, ha mindenki más nagyon rendben is van, csak te meg én nem – legalábbis nem mindig -, akkor már ketten vagyunk. 🙂 Tehát nem vagy egyedül. Így működnek az önsegítő csoportok is! 😉
Szóval szembemegyek a világgal. Aki olvasott már tőlem, tudja, hogy az életemből nem a legszebb pillanatokat szoktam megosztani a cikkeimben, nem pózolok sokat a fészbúk oldalamon (persze a gyerekeim által okozott mérhetetlen boldogságot azért megosztom).
A mostani nem jól-levésem oka, hogy rájöttem (ismét), mennyit számít az, ha valaki mások elvárásainak akar megfelelni. Olvastam egy hete egy idézetet, amely nagyon elgondolkodtatott. Az alábbi sorok voltak:
Ezt az állandó megfelelni akarást jórészt a neveltetésünkből hozzuk. Azt hittem, ezen 40 éves koromra sikerült túljutnom, de az a gyanúm, hogy időnként újra és újra felbukkan. Nagyon nagy lelki munkát igényel részemről, hogy a felnőtt életem nagy részében ezt legyőzzem. Olvastam egy cikket, melyben a “magasan funcionálásról” (amikor valaki nagyon szorong, de az életében úgymond “rendesen” teljesít, megfelel maximálisan az elvárásoknak, ugyanakkor ettől nincs igazán jól) volt szó. Hát rám mostanság ez nagyon igaz. Sokszor szorongok, főleg azon, hogy nem felelek meg másoknak, elvesztem a szeretett személyeket, és ennek elkerüléséért bármit megteszek. Az egyik legnagyobb nehézséget az okozza, hogy ha a szeretett személyek egymásnak szögesen ellentéteset várnak el tőlem. Itt omlott össze a rendszer pár napja. (A külön szál benne, hogy vajon elvárnak-e bármit is, vagy csak én hiszem azt? Ez szokta igazán megnehezíteni a megoldás megtalálását. Ezzel érdemes foglalkozni.) Persze kívülről szinte mindig úgy festek, mint ha minden rendben lenne, és csak 1-2 ember tudja, hogy valójában pár napig nagyon vacakul szoktam lenni. Mert ugyebár nem kell kimutatni másoknak, hátha majd azt gondolják, milyen segítő szakember az olyan, aki maga sincs jól?! Pedig hát van olyan, hogy a szaki nincs jól… És van, hogy magánemberként is nehezemre esik mások bajára figyelni, mert nekem is van épp akkor pont elég. De úgy teszek, mintha velem minden rendben lenne, és igen, mondja csak nyugodtan, ráfigyelek, segítek… És utána még jól is érzem magam, mert nem hagytam senkit cserben, megfeleltem annak a bizonyos elvárásnak. Megint háttérbe toltam magam…
No, meg a lelki alkatom sem egyszerű, tudom… 🙂 Sokat agyalok – negatív beállítás. Analitikus a gondolkodásom – pozitívabb önkép. Lehet, hogy ugyanaz a végkifejlet, csak az egyikkel lehúzzuk önmagunkat, vagy lehúznak bennünket mások, a másik megnevezés mellé meg egy csomó pozitív jelzőt tudunk illeszteni (alapos, megfontolt, mélyérzésű, odafigyel a részletekre, beleértve ebben az esetben mások érzéseit is). Most úgy tűnik, csak az agyunkat kell áthangolni, és máris jobban érezhetjük magunkat. Ez szinte semmiség! Legalábbis amikor mondjuk valakinek, úgy tűnik. De a negatív önképet, a mélyen gyökerező “üzeneteket” felülírni nem egyszerű. Nagyon sok fájdalommal jár, és erre nem mindig vagyunk képesek. Főleg egyedül nem… Amikor én valami régi elakadásom feldolgozásán igyekszem, nagyon idegesítő vagyok. Most is… (Ezúton is bocsánat attól az egy embertől, aki most elszenvedi ezt!) Úgy gondolom, az önismereti munkát megkönnyíti, ha olyan ember mellett tesszük meg, akivel biztonságban érezzük magunkat, (szinte) biztosak lehetünk abban, hogy kibírja a szeretet-kapcsolatunk ezt az időszakot. Szülőként nyert ügyünk van, mert a gyerekek mindig jófejek, és szeretnek bennünket, bármilyen agyament napunk van. Én abban hiszek, ha ilyenkor kommunikáljuk feléjük, hogy mi játszódik le bennünk, empatikus, saját érzéseiket jól kifejező kamaszokat és felnőtteket nevelhetünk. A felnőtt kapcsolataink ennél sokkal nagyobb félelmet okozhatnak. Mondhatjuk, hogy ha valaki nincs mellettünk a bajban, az nem is igazi társ, vagy barát. Meg efféle megnyugtató szövegeket. De ez olyankor, amikor nem vagyunk jól, nem tölti meg szívünket nyugalommal. Pont ilyenkor elveszíteni valakit?… Magasan funkcionálunk ugyan, de amúgy nem vagyunk jól. Gondoljunk csak bele, milyen rémisztő lehet még el is veszíteni ilyenkor valakit! Így hát sokszor inkább nyújtjuk a tőlünk jól megszokottat. Az az megfelelünk másoknak. És ezzel a kör be is zárul. A körből kilépni sokaknak csak segítséggel lehet.
Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak vannak problémái, melyek nem tartoznak feltétlen a nagyérdemű elé. Szeretjük magunkat jó színben feltüntetni, és nem is kell feltétlen megosztani sok mindenkivel a problémáinkat. De meg kell tanulnunk önmagunk lenni, “kútnak lenni” – ha ezt nem tanulhattuk meg gyerekkorunk óta. Vállalni azt, amilyenek vagyunk – persze ehhez meg is kell találnunk önmagunkat -, annak ellenére, hogy ilyenkor csalódhatnak is bennünk néhányan. És csak remélni tudjuk, hogy valódi lényünk “tetszeni fog” a régi személyeknek is. Mert igazán szerettek eddig bennünket. És mert igazán jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk.
Az önmagunkra találást leginkább bizalmi kapcsolatainkban tudjuk gyakorolni. Csak ahhoz jó lenne megtalálnunk azokat az embereket, akikben tényleg bízhatunk. Ez meg bizonyos életkor után egyre nehezebb. Több okból. De ez már egy másik téma. Talán a következő… 🙂
alkosdmegmagad 