Ígéretemhez híven, eljött a nagy visszatérés pillanata. (Bár ahogyan újraolvastam, nem mondanám kirobbanónak, de majd belemelegszem…) Sokszor sok mindent szerettem volna leírni az elmúlt időszakban is, csak aztán inkább napokig rágódtam rajta magamban. Nem volt jó döntés! 🙂 De legalább a rumináció mint következő téma lehetősége elég esélyessé vált emiatt. Hisz tudjátok, általában saját élménnyel dolgozom, csak néha teszek úgy, mint ha ez nem is velem történt volna meg. De ne dőljetek be erőtlen rafináltkodásomnak, nekem nem megy jól – szerencsére.
Így karácsony előtt valami karácsonyit volna illő, de sajnos rosszul van huzalozva az agyam szerintem, mert erről a szóról a Rossz anyák karácsonya című film jutott eszembe. Egy barátom ajánlotta egy éve, hogy nézzem meg, majd jól feldob. Hát persze, hogy lehúzott, és sírtam rajta. Hisz én is bizonyos szempontból sokszor tartom magam még csak nem is elég jó szülőnek. Bettelheim ide vagy oda, meg a sok fészbúk mém. Van, amikor semmi nem segít átlendülni azon, hogy nem tudok mindig szuperanyu lenni.
De az elmúlt napokban többször volt az az érzésem, hogy mégis jól csinálok valamit. Mostanra mindhárom gyerekem ének tagozatra jár. A karácsonyi fellépéseiken olyan büszke voltam rájuk, hogy állandóan potyogtak a szememből a könnyek. És a mai erőt adó pillanat az volt, hogy Kamilla, a legnagyobb gyerekem megkért, kísérjem a hegedülését az osztálykarácsonyon. Ezek szerint nem vagyok égő, pedig eléggé kamaszodik… Huhhh… Máris jobb! A legjobb azonban az volt, hogy amikor próbáltunk, azt mondta a lányom, nem baj, ha végül nem tudjuk előadni, az a lényeg, hogy együtt zenélünk! És igen. Ez az, amit szerettem volna neki átadni. Sosem a verseny, meg a fellépés a lényeg a zenélésben. Persze az ő tehetségével akár lehet(ne) az is. Hanem az, hogy boldogok legyünk közben. A zenét (és bármilyen más művészetet) önmagáért, önmagunkért “csináljuk” – aktívan vagy receptíven (befogadóan), nem is számít. Meg ugye azt is tudjuk, hogy a művészet, a szépség, annyira szubjektív, hogy ez egy nagyon bizonytalan kiindulópontja lenne annak, hogy miért is zenéljünk, alkossunk. Csináljuk, mert szeretjük. Csináljuk, mert boldoggá tesz. Talán ennyivel lehet összegezni.
Először két éve kért meg Kamilla, hogy kísérjem zongorán. Csütörtök este szólt, hogy péntek délelőttre meg kellene tanulnom egy darabot. Mondhatom, egy társasházban éjjel zongorán gyakorolni nem valami jófejség. Így hát pakolgattam csendben az ujjaim a billentyűkön, de nagyon nem ment. Mindegy, azért kiálltunk az osztály elé. Ha már megígértem, nem hagyom cserben a 10 éves lányom. 20 éve nem zongoráztam mások előtt (mármint a gyerekeimet leszámítva). Annyira izgultam, hogy azt sem vettem észre, hogy volt a kottának olyan oldala, amely fejjel lefelé volt, ráadásul nem is sorrendben voltak a lapok – tudom, amatőrség nem összecelluxozni az oldalak. Hát ez így ment… De együtt Kamillámmal. (Csendben megjegyzem, hogy az általam propagált mélylégzés sem segített megnyugodni akkor. Ez a fellépés előtti feszültség olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy nem voltam képes legyőzni. De azóta elég jól sikerült – a teljesítménykényszer és az elvárásoknak való megfelelés volt kulcsszó. Szóval nincs menekvés! Lélegezzetek mélyeket, a szervezet kémiai egyensúlya gyorsan helyreáll, és minden szipi-szuper lesz. Hát még ha a túlizgulás valódi okára is rájövünk, már szinte le is győztük a negatív erőket! )
És hogy még mindig az anyaság és a zene kérdéskörét feszegessen, arról is írok, hogy bennem mekkora dilemmát okoz az, nem tudom, mennyire miattam zenélnek, és mennyire önmagukért a gyerekek. Munkám során ugyebár mindig azt mondom, hogy semmiképp se erőltessük, sőt tudat alatt se sugalljuk, hogy a gyerekeink valósítsák meg be nem teljesült önmagunkkal kapcsolatos álmainkat, vágyainkat. De egy életszemléletet azért csak átadunk… Ráadásul én nagyon lelkes (meg a másik oldalról lelkesültség mentes 🙂 ) tudok lenni bizonyos dolgok iránt. Mostanában jöttem rá, hogy az én részemről mennyire a művészet iránti elköteleződés az érték, az apukájuk számára meg a sport és a nyelvtanulás. Alapvetően jó ez, hiszen sok mindent kipróbálhatnak a gyerekek, és választhatnak a lehetőségek közül. Csak mostanában azt vettem észre, hogy a kisfiamban ez morális válságot okoz. Úgy érzi, választania kell a két minta közül. Ez az ő kis fejében nyilván azt is jelentheti, hogy a két szülő között kell választania.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a kommunikáció. Együtt élő szülők esetében is, de talán az elváltaknál még inkább. Mi a válás óta egyre inkább tudunk önmagunk lenni, más emberek vesznek körül, így egyre jobban kinyílik az a bizonyos olló (de nálunk semmiképp nem bicska), hogy mást szeretünk, mást tartunk fontosnak, más érdekel bennünket. Nem könnyű ezeket összehangolni a válás után. Mégis elengedhetetlen. Mármint ha a gyerekeink boldogságát tartjuk a legfontosabb szempontnak.
Fényezhetném magam kommunikációs trénerként meg művészetterápiás foglalkoztatóként, hogy ez nálunk milyen jól működik, de sokszor nem így van. És nagyrészt azért, mert még mindig nehéz felülírni egy-egy rossz kapcsolati dinamikát. Nagyon tudatosítani kell magunkban, hogy hogyan működött. Ha úgy nem volt jó, hogyan és miben kell változtatnunk rajta. Sokszor van, hogy a tudatosításig eljutunk, aztán meg a változtatás mégis nehezen megy. Hát gyakorolni kell… Először kicsit bénán megy, aztán belejövünk. Ilyenkor mindig a fősuli jut eszembe, amikor tanultuk a tanácsadáshoz szükséges kommunikációs eszközöket. Atyám! Szétröhögtük magunkat az “Akarsz róla beszélni?” (Ezzel invitáljuk elmélyült beszélgetésre a másikat) – “Nem,” – “Aha, jó.” És ezzel lezárult a nagy kommunikáció. Fél napnyi videóanyagunk van Zoli barátommal, amelyet az államvizsgához készítettünk. Bár semmi más nincs a videókazettán, mint hogy sírva nevetünk… De pár valódi tanácsadói helyzet után mindannyiunkban kialakult az a kommunikációs stílus, amely működik, és hitelesek vagyunk használatakor. Na, kicsit elkanyarodtam.
Szóval a lényeg, hogy ha tudatosítjuk is magunkban, hogy mi miért van, mire miért reagálunk így vagy úgy, az nagyon jó. De ez még csak a kezdete a szebb jövő építésének. Ne várjuk magunktól, hogy azonnal jobban fog menni. (Most ebben nem merném magam példának hozni 🙂 ) De az biztos, hogy felül lehet írni (szinte) mindent, ami a saját vagy a fontos kapcsolataink boldogságának útjába állhat. (Erre már tudnék saját példákat hozni.)
A végére csak addig kanyarintgattam gondolataim, hogy nem sikerült bebizonyítani magamnak, hogy elég jó anya vagyok. 🙂 De ha erre a kis Somika meglepetés üzenetre nézek, azért van még remény… 🙂
alkosdmegmagad 