A témáról már sokan írtak, sok tudományos megközelítést is olvashatunk. Testképzavar, mely a saját testünkkel kapcsolatos negatív attitűdöt, beállítódást jelenti. Negatív testélmény, önbizalomhiány, önértékelési zavar…
Sok dologgal kapcsolatban a múltbeli élményeket, a gyermekkori traumákat tesszük „felelőssé”. Félig-meddig jelen esetben is így van ez. Azonban gyakran az önmagunkról alkotott negatív érzéseket jelentősen befolyásolja a bennünket körülvevő világ, azok a tized másodpercek alatt ért ingerek, melyeket fel sem fogunk valójában, mégis emléknyomokat hagynak maguk után. Belenézünk a tükörbe, és látjuk, hogy nem vagyunk olyan izmosak, formásak, nem vagyunk olyan szépen (mint már megtudtam a lányaimtól, a filterek által) sminkelve. Mint ki is? Nem elég, hogy „mindenki” (az ismerőseink közül néhány) tökéletesen néz ki, még csodás helyekre is eljut, boldog párkapcsolatban vagy családban él, olyanokat főz, hogy csak na… Ilyenkor azt érezhetjük, hogy mi sem nem vagyunk szépek, sem nem vagyunk jók, sem nem vagyunk sikeresek. Szóval joggal utálhatjuk önmagunkat, és főleg azt a részt, melyet a külvilág lát belőlünk. Mert tapasztalatom szerint ilyenkor nehéz a belső értékeinkre koncentrálni. Nem olyan mutatós azt mondani, hogy nekem ugyan nem olyan formás a mellem, de a gyerekeimnek a 6 év szoptatás megalapozta a világgal való ősbizalmát, vagy hogy férfiként kispapa-pocakom van, de milyen klassz, hogy vasárnap gyúrás helyett a krumplit pucolom, hogy megkönnyítsem a párom életét. Tudom, hogy most más szelek fújnak, semmiképp nem szeretnék a bezzegazénidőmben szöveggel jönni. Tény, hogy nem csak a fiatalokat, de az idősebbeket is megérinti, megviseli, hogy irtózatos mértékben tolják az arcunkba, mi is a kívánatos, a tökéletesbe hajló. Mondhatjuk, hogy értékválság van a mai társadalomban, de ezt már sok korszakban megállapították. Szerintem sem jó az irány, de sokat nem tudunk tenni ellene. Talán annyit, hogy felvértezzük önmagunkat, tartjuk magunkat ahhoz az értékrendhez, melyben jól és biztonságban érezzük magunkat, elkerüljük az önmagunk másokhoz hasonlítgatását.
Önmagunk elfogadásához egy-két tipp: keressük meg erősségeinket, azokat a tulajdonságainkat, melyeket szeretünk önmagunkban, azokat a testrészeinket, melyeket elfogadunk magunkban. Írjuk is le ezeket! Sokat segíthet, ha valaki digitális elvonót tart néhány napig. Vicces lesz, ha kiderül, hogy nem maradtunk le semmi jóról, és kicsit a jelenben éltünk önmagunkkal, a bennünket valóságosan körülvevő emberekkel. Az önmagunk elfogadásában az is segítséget jelenthet, ha külső segítséget kérünk. A művészetterápia eszközeivel is tudunk azon dolgozni, hogy minél jobban megszeressük önmagunkat.
U.i.: Bevallom, én is szoktam kiakadni, hogy a velem egykorú, vagy idősebb nők hogyan lehetnek ilyen ráncmenetesek, tökéletesen kisminkelve mindig. Belegondolok, hogy én már kezdek kicsit vaksi lenni, szemüveg nélkül nem látom, ha van egy pár szál felesleges szemöldökszál, szemüvegben meg nem lehet kiszedni, a szemhéjceruza néha megcsúszik enyhén lefittyedő szemhéjam miatt, a rúzst lenyalom a számról 3 perc alatt – mert amikor koncentrálok, folyton a számat nyalogatom, a hajam mindig elalszom, és különben is a forgóim rossz helyen vannak… És még csak a fejemről írtam. Ennél lejjebb nem is mennék. 
Mindennapos harcainkat viseljük méltósággal. Vagy humorral. Legyél te is avokádó!
alkosdmegmagad 