Leginkább az sokkol mostanság, hogy mindenütt a teljesítmény, a hatékonyság a mutató. Rendben van, hogy a munkahelyen, az iskolában teljesíteni kell az önként vállalt, vagy mások által ránk rótt feladatokat. De már a szabadidőnkben is folyton valamiféle (főként mások által beállított) mércének akarunk megfelelni. Igaz ez a mozgásra, az alkotó munkára, a szülinapi zsúrokra, a családi látogatásokra, az ajándékozásra, a nyaralásra… Az, hogy valami csak úgy tetszik valakinek, az nem elég. Az, hogy valamit csak úgy csinálunk, mert jó, nem elég. Értetlenül néztek ránk, amikor egy családi pikniken a 6 éves kislányom nem pontgyűjtés miatt színezett ki egy virágos lapot, hanem azért, mert élvezte. (Értetlenül nézhetik ezt a leveles képet is. A középső gyerekem fényképezte. Nekem tetszik.) Értetlenül néznek rám, hogy miért nem nevezem a nagylányom rajzversenyre, mikor olyan ügyes. Értetlenül néznek rám, hogy anya akarok elsősorban maradni, és nem a karrierem csinálom. Mert hogy később már késő lesz. Csakhogy később mindenhez késő lesz. (Amúgy a karrierem csinálom, csak kisüzemben. Ezért is nyomom most a billentyűzetet.)
Én ezeket másként gondolom. Megjegyzem, nagyon maximalista voltam magammal, a gyerekeimmel. Jó sok munkám van abban, hogy most itt tartok, és nem teszek túl nagy terhet másra magam miatt. Annak az időnek, amit otthon töltöttem, szinte minden percét élveztem. Közben érdekes dolgokat tanultam, volt időm kivárni a gyerekem sefülesefarka monológját, én mosolyogtam vissza rá, amikor kilépett a hegedűóráról, vagy amikor holt fáradtan befejezte az oviban a játékot. Nem gondolom, hogy csak így lehet gyereket nevelni. Őszintén nem hiszem, hogy csak így jó. De engem ez tesz boldoggá. És erre a sokak által nem ismert érzésre szeretném felhívni a figyelmet. Hogy amikor tehetjük, olyan dolgokat is tegyünk, ami csak úgy önmagáért jó, vagy éppen más másképpen gondolja, mint mi. Sokan azért nem tudják ezt érezni, mert amikor megcsinálnak valamit, nem nyugtázzák, hogy hú, milyen jó volt. Már a következő célt tervezik, amiben majd még jobb lesz. És ez sosem fog véget érni, hacsak tudatosan nem tesznek ellene. Persze azt is tudom, hogy nem adatik meg nagyon sok mindenkinek az az anyagi biztonság, hogy ne a munkája legyen az első, vigyáznia kell, nehogy kirúgják, és vége legyen mindennek. Itt most el is bizonytalanodtam, hogy valóban van-e értelme és létjogosultsága annak, amit én szeretnék közvetíteni. Talán igen, talán nem. Bár ha jobban belegondolok, a nagyszüleim szegény családból valók, rengeteget dolgoztak. De vasárnap délután összejöttek a barátaikkal, és kártyáztak. Közben beszélgettek, ettek-ittak. Csak úgy jól érezték magukat együtt. És mi hogy csináljuk?
A foglalkozásaim arról szólnak, hogy érezzük nyugodtan, amit érzünk, és próbáljuk meg nem magunkba zárva elfojtani, vagy éppen rázúdítani dühünket olyanokra, akik nem is tehetnek róla. Képesek legyünk kifejezni azt, ami jó nekünk, de azt is meg tudjuk fogalmazni, ami kétségbe ejt, amitől félünk, amitől meg szeretnénk szabadulni. Arról is szólnak, hogy csináljunk olyan dolgokat, amik önmagukért is jók. Nem azért, mert más is csinálja, mert azt írta egy neves ember, hogy attól majd megváltozik életünk.
A művészet önmagáért szép, önmagáért jó. Főleg, ha mi alkotunk olyat, amit nem fogunk eladni, nem kell, hogy másoknak tetsszen. Rólunk szól, segít feldolgozni azt, hogy másként látunk valamit, hogy szembe merünk fordulni családi tradíciókkal, hogy nem olyanok vagyunk, amilyennek elvárják mások, hogy valahol vannak rejtett erőforrásaink, csak nem merünk tudni róla.
Csak úgy jól vagyunk. Néha, vagy egyre többször.
alkosdmegmagad 