A teljesen idegenek nem is olyan idegenek

Végre én is megnéztem a Teljesen idegenek című olasz filmet. A filmajánlókban vígjáték a meghatározása, szerintem meg inkább tragédia, esetleg tragikomédia. Sokkoló, röhögős, bőgős, szorongáskeltő, megható, aha-élményes,  hálisten nem csak én vagyok ilyen / azta mindenit, hogy mik vannak /  csak ez velem meg ne történjen-érzéses. Sok témát hozott elő a film. Nem csak a párkapcsolatokban rejlő játszmákról, hazugságokról szól, hanem a toleranciáról, a másság elfogadásáról, a barátságról, az egymás mellé állásról…

Olyan játszmák adták a film vezérmotívumát, melyek meglepően sok párkapcsolatban benne vannak. Biztosan nem az összesben, de többen, mint azt feltételeznénk. A hazugságok szintén… Én azt képviselem, hogy az őszinteségnek kell lenni minden kapcsolat egyik alapjának. De vajon lehet-e úgy élni, ha mindent elmondunk a másiknak? Nincs-e általa túl sok konfliktus, mely megrontja kapcsolatainkat? Felnőttként lehet-e mindig, minden körülmény között elárulnunk az összes gondolatunkat, cselekedetünket? Gőzöm sincs… Nagyon-nagyon sok fájdalmas helyzettel jár, nagyon sok megbánással, megbántással, megbocsátással. Mert “mindnyájunknak három élete van: egy nyilvános, egy privát és egy titkos.”- írják a filmben. Kell-e nyilvánossá tennünk a privát szféránk számára a titkainkat? 

A strucc-politika kifizetődőbb, kevesebb bajjal, bántással jár – rövid távon. Viszont sok apró elhallgatás, füllentés egész biztosan egy hazugság-tengerré válik, amelybe könnyen bele lehet fulladni. (Most ez a szimbólum nincs teljes átfedésben a struccfejjel meg a homokkal.) Sok kapcsolat már az elejétől mérgezett, mert valaki nem akarja feltárni saját magát a másiknak, jobb színben szeretne feltűnni, vagy épp nem is veszi annyira komolyan az egészet, hogy őszinte legyen a másikkal. Ebből nehéz továbblépni, hiszen a bizalom nehezen alakul ki két ember között – mindenképp, minden életkorban. De bizalom nélkül meg nem lehet együtt lenni. Vagy lehet, csak túl sok energiát pazarolunk el arra, hogy kiderítsük, a másik most vajon vetít-e, vagy ez a tiszta igazság, bízhatunk benne. Vajon tényleg mindenkinek van rejtegetnivalója a párja előtt? Valószínűleg naivság lenne azt gondolnom, hogy vannak kivételek. Noha jó lenne ebben a tudatban élni…

A film azért is érintett meg nagyon, mert a benne szereplő nők hasonló életkorúak, anyák, házasok, mint én. Amolyan életközépi válságban szenvednek, ami rám is vár hamarosan. (Vagy már itt is van.) Minden, amit felépítünk 40-45 éves korunkra, az vajon csak egy légvár, sok apró titokkal, elhallgatással? És akkor jön egy olyan játék (vagy véletlen), mint a filmben, és összedől a jól összetákolt életünk? Ez nagyon rémisztően hangzik. Az, hogy tudjuk, másokkal is van ez így, minden kapcsolatban vannak krízisek, elegendő-e ahhoz, hogy túllépjünk ezirányú félelmeinken, aggodalmainkon? Vagy ez a megnyugvás csak önáltatás lenne? Eléggé úgy tűnik.

Mindenképp elgondolkodtató, hogy hogyan lehet működtetni hosszú évekig a párkapcsolatot. Lehet-e szenvedések nélkül, melyek szálkákat hagynak. Azok a szálkák kikerülnek-e belőlünk, vagy alattomos módon rákos sejtekké alakulnak. Azok a rákos sejtek alakítják-e utána a párkapcsolatot (az adleri értelemben vett hatalomgyakorlás eszközeként). Vagy jobb lenne, ha amikor valaki már kihűltnek, langyosnak érzi a kapcsolatot, inkább kilépne belőle, mert így nem maradna a rákos sejteknek táplálékként a szálka.

Csak akkor meg ott vagyunk, hogy mivel szinte minden kapcsolat kihűl, meg állóvíz lesz, ezért gyakorlatilag számítani kell arra, hogy nagyon rövid idő alatt átváltozik a társadalom szerkezete, nem lesznek hagyományos családok, csak mozaikcsaládok. Az meg nem hangzik túl jól. Főleg, ha a gyerekek szempontjából nézzük. Ráadásul mára nagyon kitolódott a gyerekvállalási életkor. Mert ugye az lehetne megoldás (kissé önámító módon), hogy ha a gyerekek már nagyobbak, akkor bolygatjuk az állóvizet, akkor legalább ők nem sérülnek. De az meg azt jelentené, hogy kb. 50 éves korában kellene a házaspároknak új kapcsolatot kialakítani, ami már csak azért sem könnyű, mert akkorra már a személyiségünk (hogy is mondjam) kevésbé alkalmazkodó. Nehéz új embereket megismerni, elfogadni. És ha ez nem megy, akkor meg ott marad az a félelem, hogy mi lesz, ha egyedül kell megöregedni… Az is félelmetes, és inkább abba az irányba visz, hogy tűrjünk. Azaz ne változtassunk…

Írásaimban mindig arra biztatok, hogy ha valami nem működik, merjünk változtatni, lépjünk ki  a komfortzónánkból, mert csak akkor fejlődhetünk. Mégis a film végkifejletén fellélegeztem. Nem mondom meg, mi lett a vége, hátha valaki nem olyan újszülött-típus, mint én. (Én ugyanis minden könyvnek és filmnek a legvégét elfelejtem, így akárhányszor olvasom, nézem, mindig újdonságként hat rám.) És hogy miért, magam sem tudom. Alapvetően nem értek egyet a film végkimenetelével, de azt el tudom fogadni, hogy könnyebb a könnyebb utat választani. Meg azt is, hogy sokszor könnyebb fátylat borítani a történtekre. De hogy utána mi lesz? Hogy ugyanazokat a játszmákat játsszák tovább a párok? Hogy ez így lenne a legjobb, legbiztonságosabb, legcélravezetőbb? Talán igen, talán nem… De inkább nem… Csak az meg olyan nagyon nehéz útra tereli a kapcsolat tagjait, hogy sok erő és sok támogatás kell ahhoz, hogy valaki felvállalja ezt a döntést. Mert az útra rálépni a legnehezebb, mivel nem tudjuk, mi vár ránk. Jobb lesz-e, mint amelyről lelépünk. No meg az út eleje sem könnyű. Talán ez a Bret Easton Ellis idézet segítséget adhat a vívódóknak:

“- Hova megyünk?
– Nem tudom – mondta. – Csak úgy megyünk.
– De ez az út nem vezet sehová – mondtam neki.
– Az nem számít.
– Miért, mi számít? – kérdeztem kis szünet után.
– Csak hogy rajta vagyunk.”

Viszont, hogy ki melyik útra értelmezi a fentieket, azt saját könnyei és gyötrelmei árán tudja csak meg… És a még rosszabb hír, hogy a döntésünk helyessége meg  nem is az út elején derül ki. Hm…