ALKOSD MEG MAGAD! – Művészetterápiás eszközök és hatásuk

Én több mint 10 éve kezdtem… Mármint kialkotni magamból a feldolgozatlan történeteimet, melyek mélyen hatottak életemre.(Persze előtte is sokat fejlesztettem az önismeretem különböző módokon.) Akkor kerültem kapcsolatba a művészetterápiával, és azóta is főként a művészetterápia eszköztárát használom – nem csak a munkám során.

Saját magam is átéltem, hogy mennyire oldja szorongásomat az akvarellel vagy porpasztellel való alkotás. Nem mellesleg milyen szép lett, amit csináltam, bár nincs is tehetségem a rajzoláshoz, és főként nem számítottam sikerekre, miután négyes voltam rajzból. A foglalkozásokon csak a felszabadult, elvárásoktól mentes alkotás van, beszélgetés elfogadó, biztonságos környezetben.

Szenvedtem én is az agyagszobrok készítésével, ha éppen nem igazán tudtam magam sem, hogy mit akarok – az életemmel kezdeni. Hogyan fogadna nekem szót egy anyag?! De mire összehangolódtam az agyaggal, önmagammal és problémámmal is rendeződött a viszonyom.

Mindig rácsodálkozom, hogy egy montázs vagy kollázs elkészítése milyen szépen rávilágíthat arra, ha “elszállok” a valóságtól, vagy épp mik a fő vágyaim, céljaim. Összhangba hoz a külvilággal, annak lehetőségeivel.

Hatékonyan működött, amikor a gyerekeimmel együtt alkottunk egy közös gyászmunkánk során. Még szorosabb lett kapcsolatunk általa, még erősebb szálakkal kapcsolódunk egymáshoz.

Csodálatos érzés látnom a kliensek alkotási folyamatát és az elkészült alkotásokat, különleges élmény nem csak nekik, hanem nekem is. Látni, hogy ami egy fél órája még szavakkal ki nem fejezhető volt, mostanra ott van előttünk “kirajzolódva”. Ebből aztán lehet építkezni, megoldásokat és utakat keresni!

Illusztráció: 9 éves kisfiú porpasztell alkotása elengedés témában

Idézet magamtól magamnak

“Fontosnak tartom, hogy mindannyian azzá válhassunk, ami számunkra leginkább megfelelő, leginkább boldoggá tesz. Ehhez meg kell találnunk saját céljainkat, és harmóniába kell ezeket hoznunk lehetőségeinkkel.” 7 éve írtam ezt honlapom létrehozásakor, amolyan impresszumként. (Kínszenvedés volt, ahogyan az informatika vívmányaival küzdöttem.)

Tényleg lehet valami a 7 éves ciklusokban, mert most ismét eljött az idő, hogy újra megkeressem önmagam. Sodródtam az árral, a koronavírussal, a gyászfolyamatok sokaságával, az emiatt átélt bizonytalanság-érzéssel, mely önmagam alul-értékelésében csúcsosodott ki. De jó úton haladok, hogy újra találkozzak a valódi énemmel, azt érzem. Elengedtem azt, ami nem tett kiegyensúlyozottá, és szinte egyik napról a másikra ihletett állapotba kerültem. Ez számomra nagyon fontos. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel. 2 éves kitérőt tettem egy rendkívül érdekes világba, ahol nagyon sok megtapasztalásom volt olyan emberekkel, akiket sokan megvetnek. Én mégis emberként tudtam őket elfogadni, mert bebizonyosodott, hogy minden körülmények között segíteni szeretnék jobbá tenni mindenkinek azt az élethelyzetet, amely aktuálisan nem jó számára.

A barátaim, ismerőseim meglepődtek 2 éve, hogy hová megyek dolgozni, ufónak tituláltak. 🙂 Most bátornak tartanak, hogy eljövök onnan, és újra a magam útját járom. Pedig ez nem bátorság! Az idézett mondathoz képest annyi változott bennem, hogy a lehetőségeket részben magunknak kell megteremteni. A gyerekektől kaptam egy könyvet névnapomra, melynek címe: Miért érzem magam kevésnek? – Küzdd le az imposztorszindrómát! (Külön bejegyzést megér, hogy ha már a tinédzser lányaim ezt látják belőlem, milyen lelkiállapotokban lehettem az elmúlt időszakban, és ez milyen hatással lehet rájuk…) Szóval a könyvből jöttem rá, hogy sokszor a szerencsére, meg a hátteremre, környezetemre “fogtam”, hogy ha jól alakultak a dolgaim. Ami részben igaz is, mert nagyon szerető és támogató közegben élek mindig. De az olvasás során átgondoltam, hogy mennyi erőfeszítést tettem, milyen sokszor győztem le saját határaimat, melyeknek hatására sikerült fejlődnöm, elérnem egy-egy célt. Tehát a lehetőségeket tulajdonképpen magamnak teremtettem meg. Úgy hiszem, erre mind képesek vagyunk, amikor elérkezett az idő, hogy változtassunk, lépjünk. (Pici önfeltárást teszek ismét, mint a régi bejegyzéseimben: a mi családunkban nem volt divat a változtatás, inkább a tűrésre voksoltak családtagjaim. Önreflexióm: néha túl hamar, túl korán lépek tovább. De most ezen is dolgozom.)

És hogy miért is írok végre újra? Azzá szeretnék válni, ami boldoggá tesz. Szeretném folytatni az önmegismerést segítő csoportfoglalkozásokat, a gyerektáborokat, az egyéni művészetterápiás foglalkozásokat, a pályaorientációt… És mint említettem, ihletett állapotban vagyok, szóval ezernyi új ötletem van, melyekről írok hamarosan!

Addig is álmodjunk nagyokat! Üdv mindenkinek: Eli

Mostanra kimenekültem…

Karantén+… sokezredik pompás megnyilvánulása valakinek… most pont nekem…

Ahogyan ígértem, úgy nem tartottam be, hogy 2020-tól ismét gyakrabban írok. Nem szeretnék ezek alapján önismereti jellemzőket levonni, mert akkor újra kellene kódolnom önmagamról kialakított képem.

Az van, hogy nem azért nem írok, mert a három gyerek miatt olybá elfoglalt vagyok, hogy még fogat mosni sincs időm (amúgy mivel nem kell reggel útnak indulnunk, kifejezett koncentrációt igényel a reggeli fogmosás betartása). Egyszerűen vagy nagyon gondolkodtam problémákon, és kivételesen nem egyből csaptam, vagy nagyon jól elvoltam, és nem jutott eszembe semmi….

De ahogyan a címben írtam: karantén. Nagyon izgalmas állapot, mely során mindenféle kapcsolatunkról kiderül, hogy tulajdonképpen hogyan is működik. Milyenek vagyunk mi benne, és milyen a másik. Most ezt az oldalát ragadnám meg ennek a kialakult (más jellemzőket nem írnék) állapotnak, nem gazdasági vagy politikai vagy egyéb részét.

A gyerekeinkkel való kapcsolat új értelmet nyer. Majdnem olyan, mintha szünet lenne, mert folyton itthon vannak, és folyton enni kérnek. de mégsem szünet hangulat van, mert képesek, és nem értik a törteket deciméterben – pedig nagyon fontos lenne, hogy azt megértsék! Az is fontos lenne, hogy én megértsem. 🙂 Viszont új oldalamat ismertem meg. Matematikai szöveges feladatokat izgalmasnak tartok. Oké, negyedikes szinten. De kíváncsi vagyok, hogy jól csináljuk-e meg? Erre az izgalomra 40 éves koromig nem volt példa. Ki gondolta volna ezt rólam, amikor az egyetemen úgy kínlódtam a statisztikával, hogy már a kedves Tanár úr érezte magát rossz pedagógusnak a vizsgán. Így hát szülőként megpróbálom feldolgozni jelen helyzetben tanulói traumáim, meglátni a jót a tananyagban, kiélni meg nem valósított pedagógusi elhivatottságom. A lényeg, hogy találjuk meg, mi az, ami örömet okoz ebben a helyzetben a gyerekeinkkel töltött tanulási időben.  (Tudom, itt sokan felkiáltanak, hogy számukra minden perc öröm, melyet együtt tölthetnek. Ez a rész akkor nem nekik szólt.)

Aztán ott van, hogy nemcsak tanulni kell imádott gyerekeinkkel, hanem a háztartási munkákat is megcsinálni. Kifejlesztettem a tuti technikát: mákos guba, házi hamburger (jó, fagyasztott húsból), halrúd… de Istennő vagyok a gyerekeim szemében, mert ezeket az ételeket szeretik. Halleluja! Ezt sikerül összehoznom, mire mindenkivel megtanulok. Technika-életvitel óra keretében mindenki besegít valamit (portörlés – mert azt utálom, és ennek mással való elvégeztetése családi tradíció, felmosás, főzésnél segítés). Ez szerintem egész jó buli, miután áthangoltuk az agyunkat, hogy mennyit kell azután takarítani, hogy ha a 7 éves kisfiunk keveri a mákot…

Nagyon érdekes látni a gyerekek viselkedését is egy ilyen helyzetben. Van olyan gyerekem, aki nagyon szociális, és csak az iskolába járás hiányzik neki. Ő elég sokat csetel. De azt hiszem, elveim ide vagy oda, most benyelem, hiszen számára a társas kapcsolatok hiányoznak, azok a fontosak. Van olyan gyerekem, aki kissé bekattan a mozgáshiánytól. Ennek agresszivitásra gyakorolt hatását nem ecsetelném, mert szakmailag hiteltelenné válhatnék. És olyan gyerekem is van, aki meg ebben a nyugodt (nyilván nem mindig belőlem áradó) légkörben teljesen motivált a tanulásra, viccessé, kiegyensúlyozottá és nyitottá vált. Na, most így együtt a három különböző egyéniség azért feladja a leckét, de megint csak azt tudom írni: elfogadás. Ez az egyik legnehezebb feladata szerintem a szülőknek. Lehet szépíteni, hogy “de én szeretem, és olyannak fogadom el a gyerekem, amilyen”. Ez jól hangzik, de nehezen hiszem, hogy akinek több gyereke van, mindegyikőjük egyéniségét ugyanolyan könnyen tudja/tudta elfogadni. Van olyan gyerekünk, aki szinte pont olyan, mint mi. Na, ő a tükör! Kemény dió… (Erről már írtam régebben.) Van olyan gyerekünk, aki teljesen más, mint mi. Őbenne olyan személyiségjegyeket veszünk észre, amire sokszor magunk is vágynánk. Őrá néha értetlenül, néha dühösen, gyakran pedig nagy tisztelettel nézünk – és gyakran nem ismerjük be ezt.

Így hát a gyerekeinkkel való összezártságot felfoghatjuk egy remek önismereti kurzusnak. Hajrá!

Ott vannak a baráti kapcsolataink. Nekem legtöbb barátom családos, folyton időhiányban szenvedő ember, aki próbál megfelelni élete sok területén. De a barátságok megőrzése ilyenkor is fontos lenne. Bevált az online “bulizás”, az online koncerteken való közös részvétel, a rengeteg telefonálás. Akinek van igénye a baráti kapcsolatokra, az nyitott bármilyen formára, csak lássuk és halljuk egymást. Ha nincs akkora igénye, mint nekünk, fogadjuk el, hogy ő ilyen. Hiszen a barátunk.

Ott vannak a szülői és nagyszülői kapcsolataink, melyeket ebben a helyzetben nehezebb ápolni. Engem a lelkiismeret-furdalás gyötör folyton emiatt. Elmenni a beteg vagy idős emberekhez azt mondják, veszélyes. Ez a téma olyan mélyre menne nálam, hogy nem kezdek bele. De fontosnak tartottam megemlíteni, hiszen ez is a legfontosabb kapcsolataink közé tartozik.

És van a párkapcsolat, amelyet talán leginkább megvisel ez a helyzet. Azt hiszem, főként a kommunikáción alapszik a kibírás. Annyit vagyunk együtt a párunkkal, hogy valószínűleg sosem voltunk ennyit. Talán csak nyaraláskor, de akkor ugyebár nincsenek kötelezettségek, időbeosztás, sokféle szerepelvárás.

Most aztán meghallhatjuk, hogy hogyan beszél a kollégáival, mit csinál vagy nem csinál egész nap párunk. Kifogyunk az izgalmas beszédtémákból, mert szerencsére a média is csak a vírussal kapcsolatban közvetít információkat, vagy megnézhetünk együtt valami “jó izgalmas” sorozatot. Megbeszélhetjük, hogy amikor majd 2 nap múlva egyikünk elmegy a boltba, mit kell venni – különös tekintettel a WC papír rétegszámára. Uhhh…  Mindig is ilyen intellektuális beszélgetésekre vágytam. (Amúgy rájöttem, hogy mostanában nagy szeretettel viszem le a szemetet, ami eddig nem volt erősségem. De olyan jó kimozdulni. 🙂 )

Túl nagy ötletem nincs, hogyan lehet párkapcsolatilag ezt túlélni. Az biztos, hogy jobban megismerhetjük a másikat, és megláthatjuk olyan oldalait, amelyeket eddig nem. Ha ez tetszik nekünk, megerősíti a kapcsolatot. Ha nem, akkor… Akkor jövök a szokásos dumámmal, hogy beszéljünk róla. Olyan elcsépelten hangzik, hogy csak na! De tudom, hogy ennek ellenére nem elég pár beszélget arról, hogy hogyan éli meg, hogyan érzi át (ezt) a helyzetet.

A beszélgetésekhez néhány jó tanács. (Bocsánat, ez nagyon reklámfogás-gyanús mondat volt. 🙂 ) Vessük be a Gordon-módszert, vagy hagyatkozzunk C. Rogersre. Mindig a saját érzéseinket fogalmazzuk meg, anélkül, hogy a másik felett ítélkeznénk, de támasszuk alá párunk konkrét cselekedetével állításunkat. Viszont ha társunknak van problémája, hallgassuk őt értő figyelemmel. Ezt olyankor érdemes bevetni, ha valóban van időnk meghallgatni a másikat. Én nagyon kreatív és empatikus módon éjjel 1-2 között kezdek bele olyan beszélgetésbe, amelyben azt szeretném, hogy meghallgatásra találjak. Nem feltétlen követendő példa! 🙂 

Ha meg nagyon elakad egy pár vagy egy család, hát ilyenkor is fel tudunk keresni szakembereket, akik online módon próbálnak segíteni. Szerintem nem az igazi, én sem érzem úgy, hogy ugyanannyit kapnának a klienseim, mint amikor személyesen találkozunk, de mindenképp jobb, mint a családon belüli erőszak…

“Kútnak lenni. Vagy nem lenni.” Avagy az elvárások csapdájában.

Nem is tudom, hol kezdjem… De talán időrendben visszafelé haladok, az lesz a jó…

Egy napra kikapcsoltam a wifit, mert teljesen besokalltam. Azt éreztem, mindenhonnan dől, különösen arról a bizonyos közösségi oldalról, hogy mindenkinek milyen jól megy. Jól főz, nagy sportteljesítményekre képes, bárhová eljut a nagyvilágban, itt eszik, ott iszik, tökéletes a külseje, és még a párkapcsolata is teljesen rendben van. Mit sem számít az a csomó tudományos cikk, mely szerint ezek nagy része képmutatás, önámítás, rájöttem, engem így is képes lehúzni ez az egész. Úgyhogy tudd meg, ha mindenki más nagyon rendben is van, csak te meg én nem – legalábbis nem mindig -, akkor már ketten vagyunk. 🙂 Tehát nem vagy egyedül. Így működnek az önsegítő csoportok is! 😉

Szóval szembemegyek a világgal. Aki olvasott már tőlem, tudja, hogy az életemből nem  a legszebb pillanatokat szoktam megosztani a cikkeimben, nem pózolok sokat a fészbúk oldalamon (persze a gyerekeim által okozott mérhetetlen boldogságot azért megosztom).

A mostani nem jól-levésem oka, hogy rájöttem (ismét), mennyit számít az, ha valaki mások elvárásainak akar megfelelni. Olvastam egy hete egy idézetet, amely nagyon elgondolkodtatott. Az alábbi sorok voltak:

Ezt az állandó megfelelni akarást jórészt a neveltetésünkből hozzuk. Azt hittem, ezen 40 éves koromra sikerült túljutnom, de az a gyanúm, hogy időnként újra és újra felbukkan. Nagyon nagy lelki munkát igényel részemről, hogy a felnőtt életem nagy részében ezt legyőzzem. Olvastam egy cikket, melyben a “magasan funcionálásról” (amikor valaki nagyon szorong, de az életében úgymond “rendesen” teljesít, megfelel maximálisan az elvárásoknak, ugyanakkor ettől nincs igazán jól) volt szó. Hát rám mostanság ez nagyon igaz. Sokszor szorongok, főleg azon, hogy nem felelek meg másoknak, elvesztem a szeretett személyeket, és ennek elkerüléséért bármit megteszek. Az egyik legnagyobb nehézséget az okozza, hogy ha a szeretett személyek egymásnak szögesen ellentéteset várnak el tőlem. Itt omlott össze a rendszer pár napja. (A külön szál benne, hogy vajon elvárnak-e bármit is, vagy csak én hiszem azt? Ez szokta igazán megnehezíteni a megoldás megtalálását. Ezzel érdemes foglalkozni.) Persze kívülről szinte mindig úgy festek, mint ha minden rendben lenne, és csak 1-2 ember tudja, hogy valójában pár napig nagyon vacakul szoktam lenni. Mert ugyebár nem kell kimutatni másoknak, hátha majd azt gondolják, milyen segítő szakember az olyan, aki maga sincs jól?! Pedig hát van olyan, hogy a szaki nincs jól… És van, hogy magánemberként is nehezemre esik mások bajára figyelni, mert nekem is van épp akkor pont elég. De úgy teszek, mintha velem minden rendben lenne, és igen, mondja csak nyugodtan, ráfigyelek, segítek… És utána még jól is érzem magam, mert nem hagytam senkit cserben, megfeleltem annak a bizonyos elvárásnak. Megint háttérbe toltam magam…

No, meg a lelki alkatom sem egyszerű, tudom… 🙂 Sokat agyalok – negatív beállítás. Analitikus a gondolkodásom – pozitívabb önkép. Lehet, hogy ugyanaz a végkifejlet, csak az egyikkel lehúzzuk önmagunkat, vagy lehúznak bennünket mások, a másik megnevezés mellé meg egy csomó pozitív jelzőt tudunk illeszteni (alapos, megfontolt, mélyérzésű, odafigyel a részletekre, beleértve ebben az esetben mások érzéseit is). Most úgy tűnik, csak az agyunkat kell áthangolni, és máris jobban érezhetjük magunkat. Ez szinte semmiség! Legalábbis amikor mondjuk valakinek, úgy tűnik. De a negatív önképet, a mélyen gyökerező “üzeneteket” felülírni nem egyszerű. Nagyon sok fájdalommal jár, és erre nem mindig vagyunk képesek. Főleg egyedül nem… Amikor én valami régi elakadásom feldolgozásán igyekszem, nagyon idegesítő vagyok. Most is… (Ezúton is bocsánat attól az egy embertől, aki most elszenvedi ezt!) Úgy gondolom, az önismereti munkát megkönnyíti, ha olyan ember mellett tesszük meg, akivel biztonságban érezzük magunkat, (szinte) biztosak lehetünk abban, hogy kibírja a szeretet-kapcsolatunk ezt az időszakot. Szülőként nyert ügyünk van, mert a gyerekek mindig jófejek, és szeretnek bennünket, bármilyen agyament napunk van. Én abban hiszek, ha ilyenkor kommunikáljuk feléjük, hogy mi játszódik le bennünk, empatikus, saját érzéseiket jól kifejező kamaszokat és felnőtteket nevelhetünk. A felnőtt kapcsolataink ennél sokkal nagyobb félelmet okozhatnak. Mondhatjuk, hogy ha valaki nincs mellettünk a bajban, az nem is igazi társ, vagy barát. Meg efféle megnyugtató szövegeket. De ez olyankor, amikor nem vagyunk jól, nem tölti meg szívünket nyugalommal. Pont ilyenkor elveszíteni valakit?… Magasan funkcionálunk ugyan, de amúgy nem vagyunk jól. Gondoljunk csak bele, milyen rémisztő lehet még el is veszíteni ilyenkor valakit! Így hát sokszor inkább nyújtjuk a tőlünk jól megszokottat. Az az megfelelünk másoknak. És ezzel a kör be is zárul. A körből kilépni sokaknak csak segítséggel lehet.

Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak vannak problémái, melyek nem tartoznak feltétlen a nagyérdemű elé. Szeretjük magunkat jó színben feltüntetni, és nem is kell feltétlen megosztani sok mindenkivel a problémáinkat. De meg kell tanulnunk önmagunk lenni, “kútnak lenni” – ha ezt nem tanulhattuk meg gyerekkorunk óta. Vállalni azt, amilyenek vagyunk – persze ehhez meg is kell találnunk önmagunkat -, annak ellenére, hogy ilyenkor csalódhatnak is bennünk néhányan. És csak remélni tudjuk, hogy valódi lényünk “tetszeni fog” a régi személyeknek is. Mert igazán szerettek eddig bennünket. És mert igazán jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk.

Az önmagunkra találást leginkább bizalmi kapcsolatainkban tudjuk gyakorolni. Csak ahhoz jó lenne megtalálnunk azokat az embereket, akikben tényleg bízhatunk. Ez meg bizonyos életkor után egyre nehezebb. Több okból. De ez már egy másik téma. Talán a következő… 🙂

Mindenből egy kicsi: művészet, kommunikáció, változás, értékek (már csak a hashtagek hiányoznak…)

Ígéretemhez híven, eljött a nagy visszatérés pillanata. (Bár ahogyan újraolvastam, nem mondanám kirobbanónak, de majd belemelegszem…) Sokszor sok mindent szerettem volna leírni az elmúlt időszakban is, csak aztán inkább napokig rágódtam rajta magamban. Nem volt jó döntés! 🙂 De legalább a rumináció mint következő téma lehetősége elég esélyessé vált emiatt. Hisz tudjátok, általában saját élménnyel dolgozom, csak néha teszek úgy, mint ha ez nem is velem történt volna meg. De ne dőljetek be erőtlen rafináltkodásomnak, nekem nem megy jól – szerencsére.

Így karácsony előtt valami karácsonyit volna illő, de sajnos rosszul van huzalozva az agyam szerintem, mert erről a szóról a Rossz anyák karácsonya című film jutott eszembe. Egy barátom ajánlotta egy éve, hogy nézzem meg, majd jól feldob. Hát persze, hogy lehúzott, és sírtam rajta. Hisz én is bizonyos szempontból sokszor tartom magam még csak nem is elég jó szülőnek. Bettelheim ide vagy oda, meg a sok fészbúk mém. Van, amikor semmi nem segít átlendülni azon, hogy nem tudok mindig szuperanyu lenni.

De az elmúlt napokban többször volt az az érzésem, hogy mégis jól csinálok valamit. Mostanra mindhárom gyerekem ének tagozatra jár. A karácsonyi fellépéseiken olyan büszke voltam rájuk, hogy állandóan potyogtak a szememből a könnyek. És a mai erőt adó pillanat az volt, hogy Kamilla, a legnagyobb gyerekem megkért, kísérjem a hegedülését az osztálykarácsonyon. Ezek szerint nem vagyok égő, pedig eléggé kamaszodik… Huhhh… Máris jobb! A legjobb azonban az volt, hogy amikor próbáltunk, azt mondta a lányom, nem baj, ha végül nem tudjuk előadni, az a lényeg, hogy együtt zenélünk! És igen. Ez az, amit szerettem volna neki átadni. Sosem a verseny, meg a fellépés a lényeg a zenélésben. Persze az ő tehetségével akár lehet(ne) az is. Hanem az, hogy boldogok legyünk közben. A zenét (és bármilyen más művészetet) önmagáért, önmagunkért “csináljuk” – aktívan vagy receptíven (befogadóan), nem is számít. Meg ugye azt is tudjuk, hogy a művészet, a szépség, annyira szubjektív, hogy ez egy nagyon bizonytalan kiindulópontja lenne annak, hogy miért is zenéljünk, alkossunk. Csináljuk, mert szeretjük. Csináljuk, mert boldoggá tesz. Talán ennyivel lehet összegezni.

Először két éve kért meg Kamilla, hogy kísérjem zongorán. Csütörtök este szólt, hogy péntek délelőttre meg kellene tanulnom egy darabot. Mondhatom, egy társasházban éjjel zongorán gyakorolni nem valami jófejség. Így hát pakolgattam csendben az ujjaim a billentyűkön, de nagyon nem ment. Mindegy, azért kiálltunk az osztály elé. Ha már megígértem, nem hagyom cserben a 10 éves lányom. 20 éve nem zongoráztam mások előtt (mármint a gyerekeimet leszámítva). Annyira izgultam, hogy azt sem vettem észre, hogy volt a kottának olyan oldala, amely fejjel lefelé volt, ráadásul nem is sorrendben voltak a lapok – tudom, amatőrség nem összecelluxozni az oldalak.  Hát ez így ment… De együtt Kamillámmal. (Csendben megjegyzem, hogy az általam propagált mélylégzés sem segített megnyugodni akkor. Ez a fellépés előtti feszültség olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy nem voltam képes legyőzni. De azóta elég jól sikerült – a teljesítménykényszer és az elvárásoknak való megfelelés volt kulcsszó. Szóval nincs menekvés! Lélegezzetek mélyeket, a szervezet kémiai egyensúlya gyorsan helyreáll, és minden szipi-szuper lesz. Hát még ha a túlizgulás valódi okára is rájövünk, már szinte le is győztük a negatív erőket! )

És hogy még mindig az anyaság és a zene kérdéskörét feszegessen, arról is írok, hogy bennem mekkora dilemmát okoz az, nem tudom, mennyire miattam zenélnek, és mennyire önmagukért a gyerekek. Munkám során ugyebár mindig azt mondom, hogy semmiképp se erőltessük, sőt tudat alatt se sugalljuk, hogy a gyerekeink valósítsák meg be nem teljesült önmagunkkal kapcsolatos álmainkat, vágyainkat. De egy életszemléletet azért csak átadunk… Ráadásul én nagyon lelkes (meg a másik oldalról lelkesültség mentes 🙂 ) tudok lenni bizonyos dolgok iránt. Mostanában jöttem rá, hogy az én részemről mennyire a művészet iránti elköteleződés az érték, az apukájuk számára meg a sport és a nyelvtanulás. Alapvetően jó ez, hiszen sok mindent kipróbálhatnak a gyerekek, és választhatnak a lehetőségek közül. Csak mostanában azt vettem észre, hogy a kisfiamban ez morális válságot okoz. Úgy érzi, választania kell a két minta közül. Ez az ő kis fejében nyilván azt is jelentheti, hogy a két szülő között kell választania.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a kommunikáció. Együtt élő szülők esetében is, de talán az elváltaknál még inkább. Mi a válás óta egyre inkább tudunk önmagunk lenni, más emberek vesznek körül, így egyre jobban kinyílik az a bizonyos olló (de nálunk semmiképp nem bicska), hogy mást szeretünk, mást tartunk fontosnak, más érdekel bennünket. Nem könnyű ezeket összehangolni a válás után. Mégis elengedhetetlen. Mármint ha a gyerekeink boldogságát tartjuk a legfontosabb szempontnak.

Fényezhetném magam kommunikációs trénerként meg művészetterápiás foglalkoztatóként, hogy ez nálunk milyen jól működik, de sokszor nem így van. És nagyrészt azért, mert még mindig nehéz felülírni egy-egy rossz kapcsolati dinamikát. Nagyon tudatosítani kell magunkban, hogy hogyan működött. Ha úgy nem volt jó, hogyan és miben kell változtatnunk rajta. Sokszor van, hogy a tudatosításig eljutunk, aztán meg a változtatás mégis nehezen megy. Hát gyakorolni kell… Először kicsit bénán megy, aztán belejövünk. Ilyenkor mindig a fősuli jut eszembe, amikor tanultuk a tanácsadáshoz szükséges kommunikációs eszközöket. Atyám! Szétröhögtük magunkat az “Akarsz róla beszélni?” (Ezzel invitáljuk elmélyült beszélgetésre a másikat) – “Nem,” – “Aha, jó.” És ezzel lezárult a nagy kommunikáció. Fél napnyi videóanyagunk van Zoli barátommal, amelyet az államvizsgához készítettünk. Bár semmi más nincs a videókazettán, mint hogy sírva nevetünk… De pár valódi tanácsadói  helyzet után mindannyiunkban kialakult az a kommunikációs stílus, amely működik, és hitelesek vagyunk használatakor. Na, kicsit elkanyarodtam.

Szóval a lényeg, hogy ha tudatosítjuk is magunkban, hogy mi miért van, mire miért reagálunk így vagy úgy, az nagyon jó. De ez még csak a kezdete a szebb jövő építésének. Ne várjuk magunktól, hogy azonnal jobban fog menni. (Most ebben nem merném magam példának hozni 🙂 ) De az biztos, hogy felül lehet írni (szinte) mindent, ami a saját vagy a fontos kapcsolataink boldogságának útjába állhat. (Erre már tudnék saját példákat hozni.)

A végére csak addig kanyarintgattam gondolataim, hogy nem sikerült bebizonyítani magamnak, hogy elég jó anya vagyok. 🙂 De ha erre a kis Somika meglepetés üzenetre nézek, azért van még remény… 🙂

Rabságból fogságba esni…

Pár  hete olvastam Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséből az alábbi részletet, mely azóta folyton a fejemben jár. Rengetegszer elolvastam. Minden részét értelmezem, majd újraértelmezem, végül átértelmezem…

„a csavargó alkat (a magány s a szabadság istenné emelése) végső soron nem zárja ki a megülést, a kikötőt; csak ebben a kikötőben legyen meg az »idegenség« varázsa, s ne akarja magát szürke és fantáziátlan törvényerőre emelni (mint ahogy a rokonság teszi az egymáshoz való viszonyokkal). Legyen meg benne a véletlen csodálatossága és törékenysége, a legkülönbözőbb lehetőségek panorámája; önfelajánlás legyen s ne törvény. A bilincse a szabadság legyen. Azt hiszem, ez mindennél tartósabb, nem? S becsületesebb. Hogy kimondjam, de félre ne érts! –: van úgy, hogy magamban már nem tudok úgy magam lenni, mint szeretnék. Ilyenkor kívánok társat. Hogy segítsen visszamerülnöm önmagamba. Önzés? Azt hiszem, csak látszatra az; adni is így tudok legtöbbet.”

Megkérdeztem a nagymamám a 60. házassági évfordulójukon, hogy hogyan lehet ennyi évig együtt élni? Hogyan lehet harmonikusan élni? Hogyan lehet egyáltalán kibírni egyetlen ember mellett ennyi évet? Ő erre azt válaszolta, hogy türelemmel és folytonos alkalmazkodással. (Legtöbbünket mondjuk nem fenyeget, hogy ennyi évet kell leélni egy emberrel, mert mire összeházasodnak manapság a párok, általában 30-40 évesek. Aztán a sok stressz miatt meg maghalunk 80 évesen.)

Nem régen halt meg a nagymamám. Úgy érzem, sok mindenben hasonlítok rá, sok általa képviselt értéket viszek tovább, adok át a gyerekeimnek. Írtam neki egy búcsúlevelet, és abban leírtam többek között ezt. És azt is, hogy arra a folytonos alkalmazkodásra, türelemre úgy érzem, én képtelen vagyok. Nagyon rosszul éreztem magam azután, hogy ezt megfogalmaztam. Bár most már sosem tudom meg, mit is értett pontosan ezen a két szón. Csak azt tudom, hogy számomra mit jelent…

Aztán olvastam a fenti gondolatot pár nappal a temetés után. És végképp összeomlottam. Lehet így is, meg úgy is közel 60 évet egy párnak együtt élni? Lehet folyton tűrve és alkalmazkodva, meg lehet a szabadság bilincsében? Vajon mi dönti el, hogy melyik párkapcsolatnak mi az útja? Vajon mindkettőben lehet-e boldognak lenni, vagy csak azt hihetjük, hogy ez a boldogság?!

Bevallom, nagyon félek a szabadságtól. Ahhoz úgy vélem, nagy önbizalom, önbecsülés kell. És hatalmas bizalom a másik iránt. De ahhoz meg idő kell, hogy kialakuljon. Azzal mindig hadilábon állok. Mármint az idővel. Mindent itt és most akarok. Akkor már biztonságosabbnak tűnik a tűréses, alkalmazkodós verzió. De abban meg nem érzem jól magam. Mert nem vagyok szabad. Ez a szabadság iránt vágy vajon mindenkiben benne él? Vagy csak bizonyos személyiségű emberek “átka”? Vagy valami modern időkbeli hóbort lenne? Hm.

Arra jutottam, hogy nagyon sok kapcsolatomban a társadalmi elvárások azok, amelyeknek meg akarok felelni – és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Mindig az elvárások… Úgy általában a társadalmi elvárások, meg a családi elvárások, meg a saját elvárásaink önmagunkkal szemben, melyekről végül is kiderül, hogy társadalmi és családi elvárások. (Ez eléggé Gombóc Artúros lett.)

Egyszer aztán magamba mertem nézni, és túlléptem rajtuk… De így sem jó jelenleg. Erre jó lett volna szocializálódni, mert így gyötrelmes az egész… Úgy érzem, rabságból fogságba estem…

Amit megfogadtam, hogy tovább adok a gyerekeimnek az az, hogy ne nekem vagy bárki másnak akarjanak megfelelni, mert az iszonyú teher. Aztán, ha netán rá is jövünk erre a megfelelési kényszerünkre, melyet a szeretve levésért, elfogadottságért vállalunk, akkor meg a változtatás olyan nagy önismereti munka, és olyan sok szenvedéssel jár, hogy félúton talán meg is gondolják magukat sokan. Lehet, hogy én is…

Még azt is meg kell fejtenem, hogy ha az én előtérbe kerül, akkor hogyan lehet boldog mellette a másik. Talán erre is választ ad a fenti idézet. Hisz az önzőség csak látszólagos: ha valaki szabad a biztonságban, és biztos a szabadságban, akkor tud adni a körülötte lévőknek, a párjának.

Jó lenne, ha mernénk önmagunkat annyira szeretni és tisztelni, hogy nem mások elvárásainak akarnánk folyton megfelelni, hanem járnánk a magunk útját – másokkal együtt. Jó lenne, ha képesek lennénk “csupán” támogatni a hozzánk közel állókat abban, hogy megtalálják, hogyan és mitől élhetnek teljes és boldog életet. Ha nem raknánk rájuk, meg közvetlen környezetünkre azt a bilincset elvárásainkkal, mely beszűkíti a másik mozgásterét, kiteljesedését. Ha csak úgy ott lennénk a másiknak mindig, bármikor, akármikor. Ha a szabadság lenne az a bilincs, mely örökké hozzánk köti a számunkra fontos embereket.

További gyermekvállalást ösztönző, kevéssé tudományos, ámde szatirikus iromány 3.

Lassan vége a nyári szünetnek… Mint mindig, most is rövid volt. Nemcsak gyerekként éltem ezt meg, hanem szülőként is. Rövid összesítő, hogy miért is jó, ha sok gyerekkel éljük át a szünetet:

• A reggel hat órai dallamos (dó-lá-fá) ébresztő nem marad el, mivel a gyerekek emésztése a szünetben is ugyanúgy működik. De! Utána visszabújhattam az ágyba, és amikor 1 óra múlva felébredtem, rengeteg boldog és csinos Barbie, legóemberke, valamint Gászszpenszter (Soma fura, izmos műanyagbábui) vett körül. Néhány hajszálam kihullott, mert ráléptek, miközben a fejemen ugráltak át a gyerekek, de szerencsés esetben  ezek az ősz hajszálaim voltak (igazából sosem az hullott ki, csak vágyamat írtam most le). Az ágy melletti szekrényen a kihűlt kávé várt, melyet a 10 éves lányom készített oda, sosem szűnő lelkesedéssel és reménnyel, hátha azon a reggelen képes leszek én is boldogan, frissen ébredni hatkor.
• Hosszasan kellett délben harsognom, hogy öltözzenek fel végre, mert mégsem lehet egész nap pizsiben lenni. És de! 4 éves kisfiam képes volt végig abban maradni egynéhány punnyadós napon. Bár az esti fürdést így nem igazán értette… De a higiénia mindenekelőtt. Aki ismer, és egyből a domesztoszos babafürdetőre gondol, téved. 🙂
• A hosszú utazások rendkívül szórakoztatóak voltak. Gyerekdalok hallgatása és éneklése 2 óra hosszat, anyának feltöltődés Mad Sin-nel, fél óra. Már amennyiben ki tudtam cserélni a cd-t. Ezzel vannak problémáim. Ha nem voltam elég ügyes és bátor, tovább a gyerekdalok. Juhéjjj! Elrepült az idő. Szinte. A hányós zacskó odakészítve rutinosan (ahogy azt már egy előző bejegyzésben említettem). Az egyetlen problémát a dugók okozták a pályán. Mert ugyanis pont akkor és pont ott jött rá mindenkire a pisilhetnék. De hazánkban ezt is egy jó nagy mosollyal el lehet intézni. Vészvillogó bekapcsol, diszkréten kiszálltunk, és tovább folytatva a mosolygást, pisilhetett a gyerek az út szélén. Mosoly marad, húgyhólyag megkönnyebbül, vészvillogó kikapcsol, index bekapcsol, anya arca még sokkal nagyobb mosolyra vált, és egyből visszaengedtek. Hát ilyen országban élünk. Hogy a pozitívumait is említhessük néha.
• Hogy mi történt velünk a nyáron? Nem sok jó, de annak örültünk. A gyerekeim mindig tanúbizonyságot tesznek arról, hogy lehet rájuk számítani, hogy megértőek és rugalmasak. Rohantunk kórházba 40 fokban, ébredés után fél órával, nyaralás helyett temetésre. Játszótér helyett ügyintézni. Játék helyett 2 napig szekrényt rendeztünk. Mindezt úgy, hogy egyikőjük sem akadt ki. Értették, és megértették a helyzetet, pedig csak 4, 7 és 10 évesek. Talán a 4 évesnek a legsokkolóbb élmény a beiskolázáshoz szükséges vásárlás volt. Két nővérét várta a próbafülkék előtt 3 napon keresztül, amely teljesítmény azt hiszem, egy hősszerelmestől is igencsak irigyelhető lenne.
• A főzéssel nem sokat kellett vacakolni a nyári szünetben. Gyakorlatilag nem volt olyan nap (na jó, kétnaponta főztem), hogy mindenkinek jó legyen az ebéd. Mert hát hiába egyeztettük le előtte nap, amikor az asztalra került, végül kiderült, hogy gyerekeim legalább egyharmada (de leginkább kétharmada) nem erre gondolt, és igazából utálta. Ok. Megkóstolja, de utálja. És láss csodát, tényleg utálta! De egy idő után már fel sem húztam magam. Ebben is fejlődtem.
• Soha nem jutna eszembe a főzeléket a Hollóházi étkészletben felszolgálni. De a gyerekeknek eszébe jutott. És hát, végül is nagyon sok ízfokozót tartalmazott a tányér…
• Soha nem jutna eszembe az sem, hogy a tejbegrízt ne csak simán szórjam meg kakaóval, hanem ábrát szitáljak rá. De szerencsére, ezt is elsajátíthattam a gyerektől.
• Nemcsak gasztronómiai élmények értek ám általuk! Audiovizuális behatásokat is szereztem bőven! Az egyik szobában rózsaszín balettdresszben ketteske táncolt a Digitális majális ősi bakelitjére, míg hármaska a dobcuccot verte, de nagyon. Ezért ketteske még jobban felhangosította a zenét. Közben egyeske próbálta egy másik szobában behozni a hegedűgyakorlás hiányában elszenvedett művészi hátrányokat. Hát az összhatás – hogy is mondjam csak –  telt hangzású volt.
• Találós kérdéseztünk is. Kamilla (10): “Melyik lekvárban nem laknak katonák? Ja, nem. Melyik várban.” Soma (4): “A hurkánkban. Miért? Lehet az is.” – Végül is. Én mondom mindig, hogy bármi lehet, amelyet a gyerekek csak el tudnak képzelni. Amúgy meg úgyis is mindegy, mert sem a lekvárban, sem a hurkánkban nem laknak katonák. Tehát lehet.
• Alkottunk. Reggel hétkor. Festék, ecset, papírhalom elő. Zenét kapcsoltam, és arra festettek. Én meg nyugodtan kávézgathattam… És mivel jól szocializált, művészetterápiához szoktatott gyerekekről van szó, utána megbeszélést tartottunk. És magam is meghatódtam, milyen jól csinálja ezt már Soma is.
• Azt is megtanulhattam lányaimtól, hogy egy nő legyen mindig nő, akármit is csinál. Lehet szép ruhában fára mászni, és lehet nejlonharisnyában kosarazni. Ezt csak a felnőttek gondolják, hogy ellentmondásos.
• Sokat sírtunk, és nevettünk. Igazán sokféle, és mély érzelmet éltünk át ezen a nyáron. Lettek közös szólás-mondásaink, és titkos, szavak nélküli “megértéseink”.

Nos, ilyenek történtek.

Ami számomra továbbra is fontos, hogy hagyjuk fejlődni önmagunkat a gyermekeink által. Minél több gyerekünk van, annál többféle személyiség gyakorolhat ránk hatást…

Szülőlyukon innen és túl

Nemrégiben egy nagyon érdekes önismereti túrán vettem részt. A föld alá szálltam, illetve kúsztam-másztam. Egy váratlan ötlettől vezérelve barlangászni mentem egy olyan emberrel, akire mindig, mindenben számíthattam. Így félelem nélkül vágtam neki ennek az élménynek.

Már a barlanghoz vezető út is tele volt nagy felismerésekkel. Mondtam a túravezetőnek, hogy felfelé jó ez a meredek, de lefelé nem biztos, hogy bírja majd a térdem. “A térd a rugalmasság.” – ennyit mondott. Ezen elgondolkodtam. Nagyon rugalmatlan voltam lelkileg régebben, és sokat dolgoztam azért, hogy ez változzon. Így kíváncsi voltam, mi lesz lefelé.

Egy idő után megálltunk egy hatalmas kőrakásnál. Ez a félelmek és szorongások köveiből épült fel. Azokból az érzésekből, gondolatokból rakódott, melyeket a barlang mélyére leszállók otthagynak. Mi is ott hagytunk egy-egy jó nagy követ… Nagyon nehéz terheket vittem mostanában magammal, és jó volt letenni egyet ezek közül. Üzenet magamnak: “Ha nem boldogít, engedd el!” – idézet szabadon Kurt Tepperweintől. (Furcsa volt, hogy ezt a módszert gyakran alkalmazzuk különböző önismereti, személyiségfejlesztő foglalkozásokon, és itt egy amolyan aktív pihenésnek tűnő fizikai aktivitásnál ezzel foglalkozunk. Mégis nagyon odaillő volt!)

Ezután valaki a csoportból már a barlangról kezdett kérdezősködni. Vezetőnk azt mondta: “Most itt vagyunk. Erre koncentráljunk. Éljük meg a pillanatot.” És milyen jogos ez. Mindig a múlton agyalunk, vagy a jövőt tervezgetjük, csak pont a jelent felejtjük el élvezni.

A barlang bejáratánál beöltöztünk: overál fel, lámpa a fejre. Rajtam mondjuk nem tipikus barlangász aláöltözet volt (azt hiszem a szoknyás barlangászruhám örök nyomot hagyott a túravezetőnkben), mert mint említettem, hirtelen ötlettől voltunk vezérelve. Ez egyből igazolja is, hogy mennyit rugalmasodtam.

És hát elkövetkezett az alászállás 45 méter mélyre. Szépen sorban kellett haladnunk. Nem előzgetünk, nem szegjük meg a szabályokat. A túravezető által kijelölt sorrendet kellett tartani végig. Engem egy “idegen” biztosított, én pedig azt az embert, akinek végre viszonozhattam, hogy mindig biztonságban lehettem mellette. Furcsa érzés volt mindkettőnknek ez a fordított szerep. Nekem mindenképp. Egymás lábait helyeztük vascsövekre, átadtuk az átjutáshoz szükséges “figurák” pontos kivitelezését. Nagyon felelősségteljes dolog volt. Bár nekem a felelősségvállalással, segítéssel, gondoskodással nincsenek problémáim, de nyilván van, aki ezáltal új oldalát ismerheti meg önmagának.

Először a csúszós talajon a “nimfomán pókasszony” mászást sajátítottuk el. Jelzem, koszos lett a kezem, és nem volt nálam domesztoszos törlőkendő. Egy pillanatra úgy éreztem, ezt nem nekem találták ki. Még 99 percig ilyen retkesen lenni képtelenség! De gyorsan átlendültem ezen a kérdésen, mert át kellett spirálozni a teljes testünkkel egy szűk járaton félig fekvő helyzetben… Sosem szerettem a szűk helyeket, mert nekem szabadság kell. Hát egy fél óra múlva meg is kaptam a teret. Gyönyörű álló-, szalma- és függőcseppkövek, hatalmas cseppkőoszlop mindenütt. 100 év alatt növekszenek egy centimétert. “Úristen! De nagyon lassan…” – ez a gondolat kerített hatalmába.  Ismét egy felismerés: állandóan rohanok, nincs időm kivárni nagyon gyakran, ha valaki lassabb. Ez nem fizikai, inkább mentális lassúságot jelent. Nagymamám például nem zavar, hogy lassan eszik, mert közben olyan dolgokról beszél, melyek izgalmasak, tudományosak, a régi korokba visznek vissza. Szóval üzenet nekem: “Lassíts, és várd ki a mások tempóját – mindenféle helyzetben! Így lehetek jó a magánéletemben és a szakmámban egyaránt.”

A túra számomra egyik legfontosabb része az volt, amikor a Szülőlyuk nevű keskeny nyíláson kellett átjutni. Csak és kizárólag egy adott mozdulatsor végrehajtásával tudtunk átpréselődni. Nekem mostanság ez is nehezen megy. Szeretem a magam útját járni, egyéni elképzeléseimet megvalósítani. Hát be is szorult a csípőm először. (Na jó, három gyereket szültem, ez mentségemre válhatna. De nem ez volt az igazi ok, tudom.) Tehát itt átmentünk, még másztunk néhány létrán, meg kötélen csimpaszkodva, és elértünk az alaptúra legmélyebb pontjához. Itt túravezetőnk egy történetet mesélt egy egérről, aki meg akarta szerezni (talán) a királynő csodabogyóját. Folyton hajtotta a vágy, hogy az az övé legyen. Büntetésből farkánál fogva kell lógni évszázadok óta vágyódásának elérhetetlen közelségében, mészkőbe merevedve. Csak és pont engem kérdezett meg vezetőnk, hogy mit jelentett számomra ez a történet. Hát, mint tudjuk, véletlenek nincsenek. Hogy miért is én lettem felszólítva? Mert most ezzel a kérdéssel is sokat foglalkozom. Milyen vágyaim vannak? Azok mennyire valósíthatóak meg háromgyerekes anyukaként? Be kell-e állnom a sorba? És egyáltalán melyik sorba? (A pénztárnál mindig rosszul döntök.) A vágyaim racionalizálhatóak, vagy túlteng bennük az emóció? (A történet egyébként lehet, hogy teljesen másról szólt. Nekem így maradt meg.)

Aztán visszaindultunk. Én teljesen az érzéseim és gondolataim hatalmába kerültem. A Szülőlyukon gyorsan kifértem, mert most betartottam az utasítást, de mégis megütöttem a karom, ráestem a könyökömre. Már megint kapkodtam. “Lassíts, és örülj a sikereknek!” Úgy érzem, sokszor nem “ünneplem meg” magam, ha valamit jól csinálok. Egyből a következő probléma megoldásához rohanok. Ezen változtatnom kell…

Ahogy kiértünk a barlangból, sokféle érzés vívott bennem csatákat. Megcsináltam egy olyan kihívást, amely eddig eszembe sem jutott. Felismertem olyan dolgokat az életemben és önmagamban, amelyek sok döntésem meghozatalát megnehezítették, sok kellemetlen helyzetet okoztak számomra. Megerősödött bennem az a tapasztalat, hogy az emberek számíthatnak egymásra, feltétlen bizalommal lehetnek egymás iránt. Bebizonyítottam magamnak, hogy a falakat mi magunk építjük önmagunk köré. Ezek bármikor lebonthatók. (Remélem Ország Lili festőművésznek is sikerült élete végére lebontania a falait. Ő számomra emblematikus személy a “falaim” témában.)

A lefelé vezető úton nem fájdult meg a térdem. Ezek szerint rugalmas vagyok kívül – belül. Csak a bokám ment ki kissé, mert rosszul léptem. Elgondolkodtam, mi az üzenete ennek…

Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki a barlangászást, és kívánom, hogy tanuljon meg belőle sok mindent önmagáról.

Köszönet ezért az önismereti túráért John Szilárd túravezetőnek, aki a balatonedericsi Csodabogyós-barlangban, és nem mellesleg önmagunkban kalauzolt bennünket 3 órán keresztül. És köszönet társamnak, aki megint segített, hogy egy magasabb szintre lépjek. Remélem, ő is le tudott tenni legalább egy terhet, és rájött valamire, amely segíti döntéseit!

 

További gyermekvállalást ösztönző, kevéssé tudományos, ámde szatirikus iromány 2.

Arra jutottam magammal, hogy habkönnyű olvasmánnyal támogatom a kánikulában sínylődő dolgozó, vagy épp munkahelyükön vagy a strandon henyélő olvasóimat.

A cikk első része után többen felszólították a lakosságot, hogy inkább maradjon mindenki szingli, vagy ha teheti, változzon vissza. Pedig jó ám szülőnek lenni, csak ugye vannak problémás részei. (https://alkosdmegmagad.wordpress.com/2017/05/10/tovabbi-gyermekvallalast-osztonzo-kevesse-tudomanyos-amde-szatirikus-iromany/)

Na, de most aztán csupa szépet és jót fogok írni, mert hogy nagyrészt azért vicces, boldog, szórakoztató és megható gyerekekkel az élet.

Hangverseny a Pesti Vigadóban: röpke két óra hossza barokk zenei előadás, három gyerek – egy anya. És végighallgattuk! Na jó, sok lehetőségünk nem volt kimenekülni, mert a kamerás pont mellettünk telepedett le, de legalább a kisfiam az operatőrség minden csínját elleshette. Ha épp nem hatotta meg egy váratlan zenei fordulat, mely ugye nagyon jellemző a barokkra. Igaz, hogy a szünetben a lépcsőn rohangáltak, nem túl odaillő módon, vállalhatatlanul felszaladt nejlonharisnyában – de ezen már nem bírtam fennakadni. Hazafelé menet, míg vártuk a villamost, Soma átesett a villamosmegálló korlátján, mert gondolta, kipróbálja, kapaszkodás nélkül mennyire tud kihajolni. Eléggé. De szerencsére téli szkafanderben volt. Ezt is megúsztuk. Utána fegyelmezetten fogta a kezem, mert olyan szófogadó – mondták is a villamoson.

Anyák napja: legnagyobb lányom szó szerint értelmezte az orgona ágából az anyák napja hajnalára című sort. Így hajlani öt óra után ébresztettek eme sosem megunható, elévülhetetlen dallal, mely a politikai rendszerek váltakozásától (vagy épp nem váltakozásától) függetlenül él. Jófejek voltak, a kávét is az ágyba hozták, ugyan az egész lakáson végiglötyögtették… Ezután hárman előadták a műsorszámokat: vers, zene, tánc – a 8 m2-es tetőtéri szobában, színpadot is csináltak. Milliónyi rajzot, alkotást kaptam, mind csodaszép és rengeteg munkával készült. 10 órakor nyitott a cukrászda, mi akkorra ott voltunk. A zsebpénzükből tortaszeletet vásároltak mindannyiunknak. Hát, mit is mondjak, nincs is jobb, mint éhgyomorra 10-kor egy jó kis tejszínhabos-csokis süti!

Gyereknap a MÜPA-ban: három gyerek háromfélét akar. Sebaj, 4 éves kisfiam, aki épp rendőr-focistának hitte magát, stoplis cipőben (amúgy egész eddig azt hittem stopnis, csak aláhúzta a gép pirossal), vastag téli térdzokniban jött. Ő a mászókáról kb. 10 perc után leesett. A homloka igencsak véraláfutásos lett, így végigülte az ölemben a délelőtt további részét. A nagylányom alkotni akart. Ééééés: már önállóan odament, és alkotott. Nem kellett már ott álldogálni mellette, mint eddig kilenc évig. Hát ez az idő is eljött. A középső hercegnő velem akart lenni, és csak úgy nézgelődni. Én is ilyen vagyok: nézzük az embereket, a madarakat, érezzük, ahogy a nap süti az arcunkat, hallgatjuk a bennünket körülvevő hangokat. Szóval tökéletes idill. Csak a véraláfutás nem illet a fényképre.

Strand: három gyerek – egy anya. Szükséges kellékek: nagyméretű fekvőalkalmatosság, legalább 3 törölköző, sok innivaló, még ennél is több, lehetőleg nagyon egészségtelen és olvadós ennivaló, uv szűrős póló – gyerekenként egy utcai ruha – lányoknak ha lehet fehér és csodaszép, fiúknak valami focistás, naptej, 3 homokozóvödör, ugyanennyi lapát, homokozó formák – minél több, beleülős úszógumi, nagylányos úszógumi, karúszók, felfújható labdák, focilabda. Azt hiszem ennyi. Ja, meg anya retikülje. A felsoroltakból mindenki tetszése vagy tapasztalata szerint találja ki, mennyi mindent használtunk. Annyit segítek, hogy egy kezünkön meg lehet számolni. Ezeket cűgölni egy élmény! Viszont, ha valami nincs ott, akkor akár elronthatja az egész strandolást, hiszen ezek az alapvető dolgok csupán. Így meg, hogy mindenki tökéletes biztonságban és kényelemben érezhette magát a kupacunk láttán, minden a legnagyobb rendben zajlott. Én még úszni is tudtam, mert mindannyian betartottak minden szabályt. Egyetlen nehézség: a hideg víz túl hideg a legkisebbnek,  a meleg víz túl meleg a legnagyobbnak. A legkisebbnek pisilni kell, a legnagyobb szomjas, a nehezen barátkozó középső pont el kezdett ismerkedni egy kislánnyal a vízben, ezért nem akart kijönni. Munkámból és hozzáállásomból adódóan a középső kislányom igényeit preferáltam. Biológiai szükségleteinket háttérbe kell szorítani néha, Maslow elmélete ide vagy oda.

Több órás utazás autóval: tudom, hallgassak, mert nem vonattal vagy busszal. Minden elismerésem azoké, akik ilyet bevállalnak. 10 éven keresztül minden 1 óránál hosszabb utat az éjszaka leple alatt tettünk meg. Aludtak a gyerekek a kocsiban, csend volt, végre lehetett beszélgetni. Aztán tavaly vagányítottunk: indulás ebéd után, délutáni alvásidőben. Eredmény: hányás a ruhákon, üléshuzatokon, autókárpiton, cipőkön. Kiváló utazó-illat lengte be a légteret. Fejlődés azóta: zacskók kiosztásra kerülnek a hányósoknak indulás előtt, csak előre nézhetnek, jó hangosan énekelünk együtt, hogy a figyelem ne a testi történésekre helyeződjön. Hátrány: a beszélgetés újra nem kivitelezhető,  a gyerekdaloktól megőrülök. De hát ijjajúgyélvezeménastrandotippegígyippegígy…

Szilveszter: három családdal jöttünk össze. Természetesen a gyerekek délutáni alvását figyelembe véve jelöltük ki a buli kezdetét. Gondoltuk, jól kialusszák magukat a kicsik, és talán az éjfélt is együtt ünnepeljük. Természetesen a gyerekek nem aludtak, így némi idegeskedéssel vágtunk neki a szórakozásnak. De! Kettőig vigadtunk. Semmi hiszti, befáradás. remek hangulat volt! (Ezúton is köszi, Márti!) A gyerekekkel együtt bulizás hátránya: a nagylányomat megkérdezte a tanító néni, milyen volt a szilveszter. “Jó. Szerintem a felnőttek berúgtak, mert végig röhögtek.” Még nem vették el a gyerekeket tőlem, de minden percben rettegek, hogy jön a hatóság.

Zongorapad vásárlás: 25 éves álmom vált valóra, amikor megvettem egy gyönyörű mahagóni színű zongorapadot. Érinteni is csak sterilizált kézzel lehet, csak tiszta ruhában ülhetünk rá, a vendégekre szúrósan nézek, ha ruhatartónak használják. Mert ugye ezzel egy álom vált valóra, hát tessék tiszteletben tartani! A második nap ráesett az akkor még csak fél éves kisfiam lábára. Irány a Heim Pál, több óra várakozás, röntgen, sok sírás, kényelmetlen és kellemetlen szituációs szoptatás. Metróval egy darabig haza. A taxist megkérdeztem, elvinne-e hazáig, ugyan csak pár perc, de már szétszakadt a hátam a cipekedéstől. “Nem ránk vár.” – ezt felelte. Ennyi. Tanulság: A szülők nem azért nem vesznek maguknak semmit, mert mindent a gyereknek akarnak megadni. Hanem azért, mert a nagy álmok valóra válása olyan kockázatokat rejt magában, hogy egyszerűen nem érdemes.

Játszóterezés iskolások közt két kicsivel: egy nagyon idétlen forgós játék a középső kislányomat úgy homlokon találta, hogy az egész iszonyúan feldagadt. Vigyük-e vizsgálatra? Telefon. Elmondták a kórházban, mit kell figyelni. Éjjel folyamatosan kontrolláltam, zseblámpával bevilágítottam a szemébe, hogy hogyan áll. Minden rendben volt… Másnap fájlalta délután  Virág a fejét. Úristen, micsoda anya vagyok, hogy nem vittem el eddig, már biztosan vérömleny van az agyában. Rohanás a Heim Pálba. Órákig üldögéltünk, beszélgettünk – mert ugye tünetei alapján a betegfelvételnél nem találtak agyi katasztrófára utaló jelet. Majdnem éjfél volt, amikor is: “Anya, nekem nem is fájt a fejem, csak ki akartam próbálni, milyen a kórház. Meg jó volt kettesben beszélgetni.” Elköszöntünk. Hazajöttünk. Jó volt kettesben lenni. Tanulság: minden gyerekünkkel kell kettesben időt tölteni. Jobb, ha mi találjuk ki a programot.

Alvás: Nyolckor nálunk takarodó van, mert hatkor kelünk. (A már említett cikket aki olvasta, tudja: “Kész vagyok!” – dó-lá-fá dallamra.) “Anya, fogd a kezem!”, “Nekem még pisilni kell.”, “A hasadon alszok, mert kisbaba vagyok.”, “Mindig csak a kicsik bújhatnak hozzád!”, “Szomjas vagyok!”. – “Aludjatok, mert holnap fáradtak lesztek!”, “Késő van, és anyának még sok dolga van.”, “Na, most már elég legyen, alvás!”, “Elegem van, hogy minden este ez megy 10 éve!”. Miután ezek a magvas gondolatok minden este elhagyják ajkunkat, elalszanak. Megyek, mosást bekészítem, mosogatógépet kipakolom, homokot és morzsát összetakarítom, fontos leveleket megírom, szellemi tevékenységet végzek – mert ezeket csak nyugodt körülmények között lehet. Fürdés, fogmosás. A francba, a virágokat megint nem locsoltam meg. Meglocsolom, hátha még felélednek. És amikor egy óra – fél kettő körül belépek a szobába, már foglalt az ágy:

De annyira aranyosak, hogy ezért megéri sok gyereket vállalni. Hajrá!

Alkotói válság meg hétköznapi burn-out

A mai művészeti közérzékenyítési kampányommal kapcsolatban kerestem valami jó kis nyári verset. Olyat szerettem volna megosztani, amely vidám, felhőtlen életérzést közvetít. Hisz most mindenki nyaral, strandol, de legalábbis lazább szabályok közt éli életét. Jó sok verset elolvastam, de egyik sem ragadott meg. Úgy látszik, nekem azok az alkotások tetszenek – legyen az képzőművészeti, irodalmi -, melyek valamiféle szenvedést, bánatot, szomorúságot jelenítenek meg. Pedig mostanában harmóniában vagyok önmagammal. Bár “szerencsére” vannak traumatikus aranytartalékaim a tudatalattimban.

Ez a pohár félig tele van, vagy félig üres?

Megfigyeltem azt is, hogy nincs nagyon ihletem írni. A múltkori cikket is (https://alkosdmegmagad.wordpress.com/2017/06/23/munkahelyi-konfliktusok-avagy-jaj-csak-legyen-vege-ennek-a-munkanapnak-is/) “megrendelésre” írtam. Átgondoltam az elmúlt időszakom, és rájöttem, túl sok mindent csináltam egyszerre. Sok-sok ötletem megvalósításába kezdtem, sok szakmai vezérfonalat kitaláltam. Most meg kiüresedtem…

Azon is gondolkodtam, vajon a művészek is (persze én nem vagyok az) csak akkor tudnak olyat alkotni, mely segít másoknak is feldolgozni a problémáikat, ha ők maguk is szenvednek? Egyszer azt mondtam valakinek, hogy a művészethez kötelező szenvedni, különben semmit nem adnak az alkotások sem az alkotónak, sem a befogadónak. Ezt most is így gondolom. (Nem szeretem a rózsaszín képeket például.) Amikor ez szóba került, Alberto Moravia Lázadás című regényét próbáltam magamban elrendezni – nem nagy sikerrel. Azt feltételeztem, hogy az írónak volt valami szexuális traumája. De egy szakavatott, színházi közegben dolgozó ismerősöm véleménye szerint a trauma gyakran csak vágy – amolyan dramaturgiai fogás, vagy lehet projekció is. Hát még az is lehet… Mindenesetre szuper-érzékenynek kell lennie a művészeknek nem csak önmagukra, hanem a társadalmi problémákra – ha ők maguk nem is traumatizálódnak folyton. 🙂 És ez az érzékenység, amely gyakran felőrli őket.

A művészek alkotói válságba kerülnek…

A nem művészek meg kiégnek. Úgy nevezett burn-out szindrómában szenvednek elég sokan a munkahelyükön. És ők azok, akik a mindennapjainkat “bearanyozhatják”. Jól ismerjük a pénztárost, aki beszól, mert nem jól teszem fel a cuccokat a szalagra, vagy mert gyerekkel álltam pont hozzá – pedig neki már az idegeire mennek ezek a kis (és elnyeli a végét). És jól ismerjük azt a pedagógust is, aki már annyira utálja a gyerekeket, hogy nem képes feléjük pozitív visszajelzéseket adni, figyelembe venni problémáikat, nem kíváncsi a véleményükre, épp csak leadja az anyagot, vagy túlzottan is a szabad játék híve az oviban. Vagy ott vannak azok a kollégák, akik folyton késnek, egész nap majd elalszanak, pedig régebben  ők voltak a munkahely motorjai. Folyton kritizálnak, megszakértik a dolgokat, de új ötlettel nem járulnak hozzá a munkához.

Az a szomorú valóság, hogy ezek az emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy elvonuljanak egy kicsit, míg megjön az ihlet, míg regenerálódnak…  Ők gyűrik a mindennapokat, mert nincs más választásuk. Illetve legtöbbször lenne, de ebben az állapotban olyan negatív mindenhez, főként önmagukhoz a hozzáállásuk, hogy nem képesek talán észre venni sem, hogy baj van. Azt az utat meg végképp nem találják, hogy mit lehetne mást vagy másként csinálni.

A burn-out alatt az általános szellemi-lelki és testi kimerültség, a belső kiüresedettség szakmai megnevezését értjük. Főként az energikus, szorgos, igyekvő és ambiciózus emberek hosszú éveken át tartó szakmai túlterheltségének, a munkából adódó frusztráltságnak a következménye.

Általános tünetei

• Kimerültség, fáradtság, csökkent teljesítő képesség
• Koncentrációs zavarok
• Kedvetlenség, apátia
• Belső üresség érzése – akár életuntság
• Reménytelenség és kilátástalanság érzése
• Alvászavarok – elalvási nehézségek, gyakori felébredés és felületes, zaklatott alvás, reggel kimerülten ébredés
• Kétkedés, negatív, cinikus beállítódás – a korábbi optimista és pozitív felfogással szemben
• Lehúzó kritikák, elmarasztaló megjegyzések
• Intolerancia, arrogancia, kiszámíthatatlan viselkedés
• Szorongás, pániktünetek
• Kísérő tünetek: fejfájás, feszültség, heves és rendetlen szívverés, ingadozó vérnyomás, emésztési zavarok, mellkasi szorítás, légzési nehezítettség, verítékezés

Számomra a társadalmi felelősségvállaláshoz hozzá tartozik az is, hogy a burn-outban szenvedő ismerőseinknek, munkatársainknak segítsünk, visszajelezzük nekik, hogy nem úgy működnek, mint régen. (Nekem is lehet ilyen visszajelzést adni.) Már csak azért is, mert a környezetükre is nagyon romboló hatással vannak, ha épp olyan munkakörben dolgoznak. Fontos, hogy meghallgassuk őket, ha kell, szakemberhez irányítsuk. Segítsünk pozitív én-képet kialakítani, támogassuk a változtatás iránti igényüket (megfogalmazni).

Ahogyan írtam is az elején, most nyáron minden lazább. Több időnk van feltöltődni, beszélgetni, akár a munkahelyünkön is. És talán több időnk van arra is, hogy kitaláljuk magunkat a szakmai célokat, ha úgy érezzük, már nem jó nekünk az aktuális munkahely, vagy az a szakma, szakterület, melyet jelenleg csinálunk. Hajrá!