Színház az egész világ?!

 

Színház az egész világ.

Színház az egész világ!

Színház az egész világ?

Nagyon sokat foglalkozom már régóta ezzel a témával. Vajon ha folyton szerepeket játszunk, mikor vagyunk önmagunk. És akkor, amikor azt hisszük, hogy önmagunk vagyunk, akkor szerepben vagyunk-e. Nem szociálpszichológiai értelemben, hanem a meg-, vagy eljátszás tekintetében.

Sokszor tapasztalom, hogy valaki (például én is) sírás közben is próbál mosolyogni. Miért? Ha egyszer fájdalmas valami, miért kellene úgy tenni, mintha nem lenne az. Mert én például nem akarom, hogy a rólam kialakult kép, mely szerint én olyan mosolygós vagyok, darabokra törjön. Van, aki megijed, hogy a felszín alatt vannak mély érzései, és ezt leplezi a mosollyal. Van, aki bagatellizálja a problémát, röhejesnek tartja a könnyeket…  Talán ma nem trendi sokféle érzést átélni, hisz nem a romantika korában élünk.

A másik dolog, amin sokat töprengek, hogy mennyire válunk sebezhetővé, ha  beszélgetőtársunkat beavatjuk problémáinkba, hibáinkba. Eddig még sosem tapasztaltam, hogy bárki is visszaélt volna bizalmammal, amikor megosztottam vele életem nem épp rózsaszín részeit. Pedig ezt tettem olyankor is, amikor szakemberként voltam a helyzetben. Arról megoszlanak a szakmai vélemények, mekkora én-bevonással kell dolgozni a segítő szakembereknek. Én amellé teszem a voksom, hogy számomra a hitelességhez ez szükséges. (Azt is gondolom, hogy nagyon gyakori pályaválasztási motiváció, hogy valaki azért lesz szociális szakember, hogy csak úgy mellesleg megoldja saját elnyomott szorongásait, megoldja mélyen eltemetett elakadásait. De ez már egy szociológiai kutatás témája, melyet majd talán nyugdíjas éveimben megcsinálok…) Arról beszélgettem egy ismerősömmel, hogy hazánkban még mindig milyen kevéssé terjedtek el a csoportmódszerek, melyek arra hivatottak, hogy ismerkedjünk önmagunkkal, el tudjuk fogadni önmagunkat mások segítségével. Ugyanis ott beavatunk másokat, belelátnak idegenek olyan történeteinkbe, melyekre nem biztos, hogy büszkék vagyunk. Aztán arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy másoknak feltárulkozzunk, bízni kell az emberekben. Ezt a bizalmat, az ősbizalmat kisgyerekkorunkban tanuljuk meg/tapasztaljuk meg szüleinktől, főleg az anyukánktól. Akinél ez sérül, nagyon nehéz önmagát adni mások előtt. De sok embert ismerek, akiknek ez sikerül, és nagyon becsülöm őket érte.

Amikor szerepeinket összeszedjük, átgondoljuk, szelektáljuk, és önmagunk lényegét, esszenciáját meghatározzuk,  talán van esély arra, hogy megtudjuk, mikor vagyunk önmagunk. A Női Csoporton most ezzel próbálkozunk. Nagyon érdekes belelátni abba, hogy más nők milyen szerep-konfliktusokkal küzdenek. Az, hogy ezekre a konfliktusokra mikor talál valaki megoldást, nagyon eltérő. Valaki elmegy, hogy fejlessze önismeretét, és tudja, hogy jó helyen van; valaki megijed tőle, mert még nem tart ott. Nem tart ott, ahol… Ahol tartania kellene, vagy ahol mások tartanak, vagy ahol tartani szoktak ilyen korban az emberek? És akkor megy tovább a szerepjáték: eljátsszuk, hogy de igen, ott tartunk, ahol elvárják tőlünk; azt csináljuk, amit ebben az életkorban kell; vagy amit 2016-ban illik.

Sokan hiszik, ha valamin túl lesznek,  ha majd egy bizonyos dolog véget ér, akkor végre önmaguk lehetnek. Talán igen. De addigra már sokszor annyira eggyé válnak a szerepükkel, azzal, amitől boldogtalanok, hogy nehéz kilépni belőle. A tranzakció analízis szerint kommunikációs szerepeinket tekintve lehetünk gyerek, szülő vagy felnőtt poszton. Ezek mind a kommunikációban, mind a viselkedésben megnyilvánulnak. Gyakran megtörténik, hogy valaki felnőtt párkapcsolatában is szülőként van jelen. Ő a párjának az anyja/apja. Vagy valaki örökké a szülei kicsikéje marad. És a 30 éves kicsike döntésképtelen, magányos ember lesz… A cél, hogy mindannyian megtanuljuk a felnőtt-felnőtt kommunikációt, mely sok játszmából, sok családi színdarabból menekülést jelent. Azonban nem egyszerű ezekből kilépni. Egyrészt a változás általában egyensúly-vesztést is jelenthet rövid távon, ami ugye nem túl ösztönző. Másrészt megválni egy szerepünktől, egy részünktől, félelmetes lehet. Nekem például azért volt ijesztő, mert akkor mi lesz a többiekkel, a színdarab többi szereplőjével. Hát ez az, amit sosem lehet előre tudni. De joga van mindenkinek ahhoz, hogy a saját életét élje, hogy önmagát adja.

Vagy önmagát alakítsa? S a kígyó a saját farkába harap…

Ajánlom ezt a bejegyzést több embernek is szűkebb környezetemben.