Gondoltam, írok egy tavaszhívogató bejegyzést. És agytekervényeimen a következő futott végig: “Bodzavirágból, bodzavirágból hullik, a hullik a sárga virágpor. Fönt meg a felhők szállnak az égen, bodzafehéren, bodzafehéren.” Aztán rájöttem döbbenetes biológiai tudásomnak köszönhetően, hogy a bodza nyáron nyílik. De már késő, egy érzés / élmény befészkelte magát az agyamba. És nem távozik… A globális felmelegedés miatt úgyis lehet, hogy 2 hét múlva nyár lesz, szóval akár azt is hívogathatom.
És hogy honnan az asszociáció? Tegnap ismét megnéztük a gyerekekkel a Mindenki című rövidfilmet, mert a lányomék a fent idézett éneket tanulják kóruson, mely a film záródala. Jogos a kérdés, hogy egy dallam miatt miért is engedem a 25 perces filmet megnézni. Azért, mert…
Azért, mert a legnagyobb lányomnak jót tenne, ha még inkább ki merne állni saját magáért (bár jelentős fejlődésnek lehetünk tanúi az elmúlt időszakban). Azért, mert a középsőnek jó, ha látja, hogy nem mindenki egyformán tehetséges, de egy közösségben mindenkire szükség van (mert ő mindig a nővéréhez hasonlítja magát, aki 3 évvel idősebb). Azért, mert a legkisebbet lenyűgözi minden, ami a zenével kapcsolatos.
Szóval megnéztük, csendben. A végén csendben letöröltem könnyeimet az arcomról. Majd csendben elaludtak a gyerekek. Én meg csendben gondolkodtam, hogy miért is sírok ezen a filmen (is). És akkor ugrott be az, hogy a film végén a mindenki egyben a senkit is jelentette. A senki pedig a mindenkit. Kamaszkori közösségi élményemet éltem újra. Akkoriban aktív kórustag voltam, zongoristaként sokat kísértem hegedűsöket, énekeseket, vagy játszottam négykezes vagy két zongorás darabokat, irodalom fakultációs voltam. És talán ezek voltak azok a dolgok, amelyektől azt érezhettem, hogy nem egy senki vagyok, hanem a mindenki része.
(Kis)kamaszkorban különösen fontos a közösséghez tartozás élménye. A szülőkről való leválással egy időben fontos, hogy a biztonság, a szeretet és az elfogadás érzését megkapja mindenki. Ebben a korban ezt a családon kívüli kapcsolatokban keressük. Ha ez sikertelen, mert valami miatt nem tudunk beilleszkedni, nem fogadnak el, megalázott helyzetekbe kerülünk, maradandó sérülések lesznek kapcsolatteremtő képességünkben, önbizalmunkban, mások elfogadásának képességében. Ez pedig a felnőttkori kapcsolatokat, a párkapcsolatokat nagyban befolyásolja. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokan nem is kapják meg otthon azt a mintát, mely segítségükre lehetne egy-egy kapcsolat kialakításakor. De ez csak egy lehetséges ok a sok közül…
Kiskamasz gyerekeinket szeretnénk biztonságban tudni, amikor elkezdenek igazán önállósodni, amikor igazán meg kell bíznunk bennük – meg az egész világban. Valóban kell éreznünk, hogy bízhatunk mindenkiben, amikor egyedül mennek iskolába, vagy nem avatnak be bizonyos dolgaikba. Ami nem baj, mert szerintem nem kell a szülőknek a gyerekük legjobb barátjának lenni, hisz pont erre való a kortárs-kapcsolat. Ekkor fontos kérdés, hogy hol tart a szülő önmaga megismerésében, mennyire tudatosította magában azokat az elnyomott dolgokat, melyek tudattalanul hatással lehetnek reakcióikra. Hol tart ő maga a leválás, a bizalom, a felelősség és az elengedés kérdésével. Mennyire tudja úgy nevelni gyerekét, hogy ne a saját sérüléseit, feldolgozatlanságait vigye bele? Hát ehhez kell az önismeret. Nem elég a gyereket zaklatni folyton, hogy menjen ide, menjen oda, változzon, viselkedjen, legyen céltudatos, válogassa meg a barátait bla-bla-bla. Nem árt, ha ebben példával járunk előttük!
Sok helyen olvashatjuk, hogy sportoljanak a fiatalok csapatban, akkor kisebb az elkallódás veszélye. Én a zenélést, vagy bármiféle művészeti ág (olvasókör, képzőművészet, filmklub, tánc) közös művelését is alkalmasnak tartom erre. Ott is meg lehet érezni, hogy mindenki összetartozik, mindenki valaki. Senki nem senki. Mert mindenki hozzá tud tenni az egészhez. Olyan jó érzés egymásra figyelve próbálni egy zenekarral, meghallgatni mások véleményét, betekintést nyerni egy alkotás által más lelkivilágába. No meg vagány is… Én azt gondolom, hogy a sport általában előtérbe helyezi a versengést, mely nem minden fiatal személyiségéhez illik. (Én magam sem vagyok versengő típus.) Ezért is nem járnak szívesen edzésre, nem szeretnek meccsekre menni ezek a fiatalok. A fentebb felsorolt művészeti tevékenységekben azok is megtalálhatják a közösségi élményt, az elfogadottságot, akik nem akarnak nyerni, csak részt venni, visszafogottságukkal ott lenni. Vagy csak csendben tolerálni és tolerálva lenni… Akár magukra venni a spleen-t, és abban fürdőzni… Vagy püfölni a dobot… Vagy a C, D, A akkordot véletlenszerűen lefogni a gitáron, és rettentő menőnek érezni magukat… Vagy feketére porpasztellezni egy lapot, hogy mindenki láthassa és vele együtt átérezhesse, mennyire művészi kifejeződést nyert ezáltal a fájdalom…
A lényeg a valós együttléteken van szerintem, mind a sportolásnál, mind a “művészkedős összejöveteleken”. Arra kell figyelnünk, hogy ne virtuális közösségi élményekben legyen része gyerekeinknek, és persze nekünk sem. Hanem találkozzanak, reagáljanak egymás megnyilvánulásaira, tanulják meg megérteni mások verbális és nonverbális kommunikációját. Képesek legyenek elfogadni az érintést, amely tapasztalatom szerint egyre nagyobb nehézséget jelent. Megtanuljanak együttműködni, együtt működni, alkotni.
alkosdmegmagad 