Ma, miközben nyilvánosságra hoztam az általam vezetett Női csoport témáját, igencsak magamba szálltam. A női szerepeket, az önként vállalt, vagy épp mások által nyíltan /burkoltan ránk erőltetett szerepeinket fogjuk feldolgozni a következő foglalkozáson. Illetve inkább csak elkezdjük a felszínre hozni, mert 90 perc nagyon gyorsan elrepül. Azon gondolkodtam egyrészt, hogy ennek a csoportnak az alapgondolata az volt, hogy az otthon lévő anyukák megtapasztalhassák, jár nekik is az én-idő. Hogy a csoportban kapott új élmények, tapasztalatok, önmegismerést segítő gyakorlatok (melyek tudatosan nem a pelenkázásról, szoptatásról, gyereknevelésről szólnak) új megvilágításba helyezzék az otthon töltött évek hatására általában beszűkült kapcsolataikat. Ezért is másfél óra: két szoptatás közt csoportfoglalkozás+menetidő. De az anyukák ugyebár nehezen nyitnak, nehezen indulnak útnak, nem áldoznak magukra, a gyerek jóllétét tartják csak szem előtt, nem érzik, hogy ez most probléma lenne, talán majd máskor, nincs, akire bízzák a kicsit… És ezeket olyan gyorsan szedtem össze, mintha én ezeket éreztem volna a gyerekeimmel itthon töltött évek alatt. És igen, ezeket a jogos vagy jogtalan kifogásokat hoztam elő én is! Akkor meg miről beszélek?
Itt jön végre, hogy másrészt miről gondolkodtam. Arról, hogy mennyi elvárásnak kell megfelelni egy nőnek. Ezt nem részletezem, mert már lerágott csont. Szembemenni nagyon nehéz vele, hiszen az egész társadalmi berendezkedés úgy alakult, hogy a nők dolgozók, háziasszonyok, anyák, élettársak – minimum. Szerencsére abban az irányban is van társadalmi változás, hogy a férfiak a gyereknevelésben óriási szerepet kezdenek betölteni, a házimunkákba is besegítenek. Így inkább nekünk nőknek kell áthangolódni a mártír szerepről: nem kritikának venni, ha a férjünk elmosogat, és nem beszólni, ha a nagy ujjaival a gyerek fülét nem mossa meg “jól”. Nehéz ezeket a generációs beidegződéseket leküzdeni, saját bőrömön tapasztalom.Főleg úgy “leküzdeni”, hogy inkább csak magunkban tartjuk a kritikát, a jól irányzott beszólást. Mert ha nem belülről jön a felszíni változás, akkor lehet, hogy a kapcsolatunk (ennél a példánál maradva férjünkkel) harmonikusabbnak tűnik, de csak tűnik. Bennünk valószínűleg egészen más érzések dúlnak, mint a harmónia! Inkább olyasmi, hogy “már megint én engedtem; már megint el kell tűrnöm, hogy ő nyerjen; sosem becsüli a munkám; ezzel is csak megalázni akar, bebizonyítani, hogy ő jobb nálam. És még sorolhatnám. Szóval ez egy tudatos áthangolódást jelent az egész helyzethez való hozzáállásban.
Harmadrészt pedig arról gondolkodtam, hogy amióta szervezem a pályaválasztási csoportokat, a női csoportot, a 2 iskolás és 1 ovis gyerekemnek szeretném továbbra is ugyanazt nyújtani, mint amikor még nem dolgoztam. Rájöttem, hogy a férjemre, a főzésre, a takarításra, az olvasásra, a mozgásra, az érdekmenetes baráti telefonokra alig jut időm. Az egyik ismerősöm megkérdezte, hogy amúgy azért én harmóniában vagyok-e. Azt mondtam tegnap, igen, boldog vagyok. De azt hiszem, át kell nekem is gondolnom a szerepeimet, hogy minek mennyi teret engedek az életemben. Úgyhogy ezt a bejegyzést talán különösebb tanulság nélkül abba is hagyom…
* Kép: Mona Superwoman” by Teddy Royannez (France)
alkosdmegmagad 