Úgy látszik, mostanság az anyaszerep határai foglalkoztatnak leginkább. Talán a sok év itthon töltött idő teszi, talán az, hogy a legkisebb is önállósodik. Bár szerencsére fiú, és én vagyok számára az istennő, ami akármilyen rosszul hangzik, nagyon jól esik. Mert lássuk be, olyan férfi, aki arra a kérdésre, hogy “Mi tetszett a farsangon leginkább?” kérdésre azt feleli “Te.” – nem sok van. Azt hiszem, ez amolyan Ödipusz-, és Elektra-komplexus keresztbe-kasul. De talán nem vagyok egyedül azzal, hogy egy idő után szeretnék olyat csinálni, ami csak rólam szól. Persze, ez megint akár az önzés kategóriája lehet, amelyről már írtam.
Az anyák élete, szerepköre iszonyú bonyolult – továbbra is ezt vallom. Nem igazán lehet jól csinálni. Csak ahogy Bettelheim írta, elég jól. Ha csak a családnak szenteljük életünket, összeomlunk, amikor kirepülnek a fiókák. Ráadásul nem is hagyjuk kirepülni egykönnyen és egyhamar őket, hiszen az bontja az egyensúlyt. Legalábbis a miénket. Így hát, teljes lelki békével vágunk bele, de tudattalanul tudjuk, hogy a vége az lesz: majd megküzd a gyerek vele úgy 30-40 évesen, néhány év pszichoterápia után – vagy rosszabb esetben mindig a mi kicsikénk marad. Ha nem vagyunk otthon legalább 3 éves korukig, a mai anyatársadalom egy része elítél, hiszen igény szerinti szoptatás, és folyamatos “egymásoncsüngés” nélkül nem képzelhető el normális személyiségfejlődés.
De az ellentábor véleménye szerint meg mindenkinek ki kell teljesítenie önmagát. (Ami ugye nem megy úgy, hogy bármikor szopiztatni kell, vagy éjjel 58-szor kelünk fel. Majd magunk mellé tesszük a babát – aki már másfél éves, és egész éjjel rajtunk lóg. Bár így mindenki jól alszik, csak a szerepviszonyok sérülnek. Mert hát kinek is kell anyához bújni?!) Beadhatjuk a bölcsibe a kicsit, mert az egyetem után kiépített karrierünk folytatása nem várhat évekig. Ezt sokan úgy gondolják, egy racionális döntés, hiszen az évek alatt megszerzett tudás kukába kerülhet, a hitelre megvett lakást fizetni kell, az ovis különórák szükségesek a fejlődéshez… Ráadásul szívesen dolgoznak ezek az anyák, úgy érzik jól magukat, úgy boldogok, hogy ha nem csak a pelenkát cserélgetik. (A fenti két bekezdés ragozásából kitűnik, én melyik utat jártam. :))
Szóval nincs arany középút, nincs általánosan elfogadott megoldás. Mindig csak az idegesítő társadalmi elvárások vannak, sokszor családi nyomással tűzdelve. Kiszakadni belőle irtó nehéz.
Így hát mindenkinek, minden családnak magának kell kialakítania a saját kereteit, határait, melyben jól érzik magukat. Szerintem az lehet a megoldás, ha folyamatosan, nyíltan kommunikálnak egymással a családtagok. Amikor mindenki képes kifejezni az igényeit, elvárásait. Ehhez lehet igazodni, reagálni rá, egyeztetni, megbeszélni. Kb. három éves kortól ez már verbális kommunikációt jelent, előtte maradnak a non-verbális jelek, és a verbális kommunikáció fejlesztése. Ezt úgy gondolom és tapasztalom, hogy a szülői (és testvéri) minta révén nagyon egyszerűen és ösztönösen ki lehet építeni a gyerekekben. Nálunk a gyerekek (kicsit több, mint 9, 6 és 3 évesen) már jól meg tudják fogalmazni, hogy mi bántja őket, mit szeretnének, mik az igényeik. Ettől sokkal kevesebb feszültség van bennük. Mert ugye ha sok bennük a rosszul kifejezett indulat, az a szülőkben is indulatokat generál. (Persze fordítva is, csak azt nem vallják be.) A szülőkben keletkezett indulat (függőségi/hatalmi helyzeténél fogva) még nagyobb lavinát indít el, melyet már nehéz kontrollálni felnőttként is – nemhogy gyerekként. A nonverbális jelekre rá lehet hangolódni. Segítséget jelenthet pl. a Gordon-módszer, noha kivitelezése sokszor mesterkélt. De alapjaiban véve nagyon használható. A Rogers-i szemlélet, mely egy nagyon érzékeny emberi beállítódást jelent számomra. És bármilyen módszer, mely a mások elfogadását, az empátiát fejleszti (pl. művészetterápia, pszichodráma, zeneterápia…). Kihez melyik módszer, technika áll legközelebb, azzal tudja személyes hatékonyságát, empátiáját növelni. S ezáltal egyre jobb szülővé, társsá, baráttá, kollégává, emberré válni. Az empátiás képességünkről sokan azt gondolják, hogy felesleges, az egyéni kiteljesedés útjában áll, vagy éppen a gazdasági felemelkedés lehetőségét csökkenti.
Pedig anélkül, hogy képesek legyünk mások helyzetét (gyerekeinkét, szüleinkét, más társadalmi szinten lévőkét) megérteni, elképzelhetetlen mind személyes, mind össztársadalmi szinten a fejlődés. Gondoljunk bele, ha nem vagyunk képesek átérezni azt, hogy valaki mit miért tesz, olyan reakciókat adunk, mely számukra nagy valószínűséggel nem megfelelő. Ez a reakció indulatokat szül, melyből nehéz olyan cselekvési tervet kidolgozni, amelytől a helyzet jobbra fordul. Így van ez a gyerekeinkkel kapcsolatban, és így van ez a kisebb-nagyobb társadalmi csoportokkal kapcsolatban is. Persze erre lehet hőbörögni, mert sokaknak a cigányok, meg a migránsok jutnak eszébe – pedig akár a szupergazdagokra és azok gyerekeire is gondolhatnának. Igen, szerintem őket is meg kell érteni. Mert van, aki Allah nevében jön megsemmisíteni a kereszténységet, és van, aki a gyerekét szeretné egy olyan világban felnevelni, ahol nincs háború. Van, aki nyugodtabb életre vágyik – mind anyagi, mind érzelmi szinten, és van, aki úgy gondolja, neki jár minden, tenni érte nem kell, mert az azt jelenti, hogy a világ őellene van. Van, aki a hírnévért, pénzért beáldozza a családját, és olyan fiatalokat enged útjára, akik az értékválság viharában vergődnek. Sokfélék vagyunk, sokféle indíttatással, sokféle tervvel. Ha megértünk másokat, megértjük önmagunkat. Ha megértjük önmagunkat, megértünk másokat. Anyaként, nőként, emberként. Apaként, férfiként, emberként. És képessé válunk adekvát reakciókra, mely mindannyiunk fejlődését szolgálja.
Hát ilyen ez a világ. Ilyen volt, és ilyen is lesz talán…
alkosdmegmagad 